UJFALUSSY JÓZSEF

A Zeneakadémia alapításának 125-ik évfordulója alkalmából az elődök előtti tisztelgés jegyében sorozatot indítottunk, melyben zenei életünk azon kiválóságaival készítünk interjút, akik az elmúlt évtizedekben az Akadémia rektorai voltak. Előző számunkban Kovács Dénes tanár úrral készített interjút közöltük, ő 1966. és 1980. között volt az Akadémia főigazgatója majd rektora. Őt követte a rektori székben Ujfalussy József, aki éppen ebben az évben ünnepelte 80-ik születésnapját.

A hosszú és gazdag életút legfontosabb állomásait szűkszavúan soroló Brockhaus Riemann Zenei Lexikon életrajzi adatai sem férnek el szűkös kereteink között. Csak jelzés szerűen: 1943. Debreceni Tudományegyetem középiskolai tanári oklevél, 1944. klasszika-filológia doktorátus, 1946-49 zeneakadémiai tanulmányok Veress Sándornál, Ferencsik Jánosnál, Szabolcsi Bencénél, Bartha Dénesnél, Kodály Zoltánnál, 1948-55 Művelődési Minisztérium Zenei Főosztály, 1955- Zeneakadémia, a zeneesztétika és  zeneelmélet tanára, 1980-tól rektor, 1973-tól az MTA levelező, 1985.től rendes tagja. A lexikon hosszasan sorolja a tudományos termés címjegyzékét is.

Az első kérdés is erre vonatkozik: hogyan érzi magát professzor úr 80 évesen, ilyen gazdag terméssel a háta mögött?

Az ember igyekszik nem az éveit számolni, hanem próbál dolgozni. Amit Ön gazdag termésnek nevez, inkább szegényesnek látszik, hiszen egyre több a feladat, egyre több a kutatni való. Ha nem számolgatjuk az időt, talán több idő marad dolgozni is. Számomra egyébként is az egyetlen lehetséges életforma a dolgozás.

Professzor úrról minden ismerője tudja, hogy lehetetlen Önnek előre köszönni. A frissen felvett akadémista biztos lehet benne, hogy az első szeptemberi oktatási napon Ujfalussy tanár úr már neki is előre fog köszönni. Honnét származik ez a késztetés? Tudatos magatartás, neveltetés dolga?

Valóban, családi örökség, neveltetés dolga. A ma sokat emlegetett polgári életmódhoz tartozik, s talán a demokráciához is. Ahogy Kosztolányi mondta: „mindenkinek előre köszönök, kivéve, akik elvárják”. Én valójában sohasem mérlegelem. Talán az is közre játszik, hogy gyermekkoromban néhány évet falun éltem, s ott mindenki mindenkinek köszönt.

Hogyan történt a váltás a klasszika-filológiáról a zenére?

Nehéz volna egy bizonyos váltásról beszélni. Nálunk a zene szeretete és művelése családi hagyomány volt. Mindenki muzsikált, ki amatőr, ki magasabb szinten. Édesanyám ismert hangversenyénekes és énektanár volt, édesapám kitűnően zongorázott, nagyszüleim is tehetséges zenészek voltak.

A mai napig kimagasló debreceni zeneiskola nagyszerű tanára, Szabó Emil észrevette hajlamomat, s már 14-15 éves koromban zeneszerzésre tanított. Miután inkább a teoretikus dolgok érdekeltek, zenetudományt akartam tanulni, de az akkor még nem volt a Zeneakadémián. De vonzott a görög-latin antik kultúra is, így aztán beiratkoztam a Debreceni Egyetemre. Kitűnő professzoraim voltak, de a zenét se hagytam cserben. Diploma után a Református Kollégium Gimnáziumában tanítottam. Egész családomat ez a gimnázium nevelte fel.

1946-ban aztán Pestre települtem. Létrejött ugyanis az Országos Szabadművelődési Tanács, melynek Karácsony Sándor volt az elnöke, ő vett maga mellé egyik titkárként. Ekkor, már Pesten merült fel bennem a gondolat, vajon mit ér az én zenei tudásom a Zeneakadémia mérlegén? Fájdalmasan korán eltávozott barátom, Járdányi Pál tanácsára zeneszerzésre jelentkeztem, mivel zenetudományi szak még nem volt. Szinte hihetetlen, de Veress Sándor utolsó éves zeneszerző növendéknek vett fel. Utána még két évet Ferencsik János karmesterképzőjében töltöttem.

Azóta is megvan életemben a párhuzamosság. Az antik tanulmányok sem voltak haszontalanok, ha munkám során kapcsolódási lehetőség adódik, építek azokra az ismeretekre is.

Hogyan emlékezik vissza az akadémiai rektorsága idejére? Mire büszke, mit nem sikerült megvalósítania?

Egy olyan nagy történelmi múltú, nemzetközileg ismert intézmény vezetése, mint a Zeneakadémia, nagy felelősség. Csak nagy rábeszélésre vállaltam, s amikor lejárt a megbízatásom ideje, úgy éreztem: „felgyógyultam a rektorságból”. A minisztériumi évek alapján valamiféle vezetői gyakorlattal is rendelkeztem. De akik megválasztottak, segítettek is. Csak hálás kollegiális érzésekkel tudok visszatekinteni azokra az évekre. Végül is azt is eredménynek érzem, hogy sikerült fenntartani azt, amit szerencsés módon örököltem.

De valódi előrelépés is történt, például sikerült visszaszerezni a Régi Zeneakadémia épületét. Elődöm, Kovács Dénes és kollégáim, Forrai Miklós, Dencső István s mások sokat tettek az ügyért, s aztán én lehettem a szerencsés, aki felavathatta.

Az igazi probléma az, ami az elnevezés körüli bizonytalanságban rejlik: akadémia, főiskola vagy egyetem? Az elnevezési vita mögött az elméleti és gyakorlati zenei gondolkodás ellentéte feszül. Mennyiben van szüksége egy hangszeres előadóművésznek a zenetudományokban való jártasságra, van-e értelme a zenetudomány művelésének a gyakorlati zenélés nélkül? Az egyetem ideája felé haladva ez az ellenmondás erősödött. Sokan furcsállják az „egyetem” elnevezést. Valójában a konfliktus nem is olyan mély. Ha az egyetem szó etimológiájából is indulunk ki, az Akadémián jelen van a zenei gondolkodás egyetemessége is, s természetesen megvan a tanár és tanítvány munkájának együttes jellege is.

Személyes véleményem: amióta önálló pályává vált az előadóművészé, azóta természetes a mennél magasabb rendű technikai, manuális kidolgozott játékra való törekvés, „gyakorolni – gyakorolni – gyakorolni”. Bachnál még természetes volt a hangrendszerekben való elméleti gondolkodás, a zeneszerzés és a sokféle hangszeren való játék szerves egysége. Mára ez az egység megszűnt, s ennek előnyös és hátrányos következményei is vannak. Az én rektorságom idején is ezek voltak a legfontosabb problémák, a folyamat azóta is érlelődik, ma sem szabad türelmetlennek lenni.

Hogyan tudta összeegyeztetni a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztségét tudományos munkájával?

Nehezen. De ez mindig is gondot okoz azoknak, akik közéleti és tudományos tevékenységet párhuzamosan végeznek. Mikor a 80-adik évén túl lévő Lukács Györgynek gratuláltam különleges alkotói aktivitásához, azzal válaszolt: „igen-igen, de ez annak köszönhető, hogy minden közéleti tevékenységtől visszavonultam”. Számomra ez a visszavonulás nem lehetséges. Kiirthatatlan derűlátás él bennem, hogy, ha felkérnek valamire, azt gondoljam, hátha tudok segíteni. De igaza volt Szabolcsi Bencének is, amikor azt mondta: „amit én nem írok meg, nem írja meg helyettem más”.

Hogyan talál rá kutatási témáira? Valami hosszú távú meghatározottság érvényesül, vagy eseti „rácsodálkozások” irányítják?

A kettő együtt. Az útra bocsátó kezdetek egyfajta látásmódot, érdeklődési irányt alapvetően meghatároztak. De valamiből meg is kellett élni, foglalkozás szerűen kellett dolgozni, a dolgok szinte maguktól is kiválogatódtak. Így pl. Bartók iránti érdeklődésem eredete egy 1948-as koncert, ahol a kétzongorás, ütős szonáta hangzott el felejthetetlen előadásban.

Mi foglalkoztatja most?

Vannak hosszabb időre szóló, magam iránti elkötelezettségeim, s vannak alkalomszerű munkák. Nemrégen pl. a Földvári Napokra hívtak, elmentem, előadást tartottam.

Ami a belső elkötelezettségeimet illeti, két fontos dologgal kellene foglalkoznom, egy új Debussy könyvön dolgozom, s a zeneesztétikai gondolkodással kapcsolatban több mindent kellene megfogalmaznom, formába öntenem.

Nagyon fontos, hogy mindehhez megvan a támogató családi környezet. Szerencsésnek mondhatom magam azért, hogy rektorságom idején részt vehettem az ELTE Tanárképző Főiskolai Kara ének-zene tanszékének létre segítésében. Ennek első vezetője főiskolai docensként feleségem, Pap Enikő volt, kóruskarnagy, Vásárhelyi Zoltán egykori növendéke, egy időben a debreceni Kodály Kórus másodkarnagya. Az általa teremtett családi környezet nagyon sokat segít a különböző tevékenységek közötti feszültségek oldásában. Kiapadhatatlan örömünk forrása két iker unokánk is, úgy látszik, fogékonyak a zenére.

Professzor Úr, köszönjük, hogy gondolatait megosztotta a Hangjegyzet olvasóival, jó egészséget kívánunk további tudományos munkájához, s sok örömet és boldogságot magánéletében.