Színek és hangok

Menthetetlenül szubjektív gondolatok a színek és hangok szimbolikájáról

 

A színek objektíven is szubjektív fogalmak, hiszen egy szín nem más, mint egy adott hullámhosszú elektromágneses rezgés megjelenése az emberi tudatban. Néhány fizikuson kívül senki sem tudja, hogy amikor a naplemente különleges égő színeit látjuk, milyen hullámhosszú rezgést érzékelünk, de ez nem is zavar senkit. Mindannyiunknak pontos fogalma van arról, mi az, hogy piros. Eszünkbe se jut, hogy - én, te, ő - ugyanazt a színt nézve - én, te, ő - nem ugyanazt a színt látjuk. Néha talán végigfut gondolatainkon, hogy egy-egy festő talán sokkal több színt látott, mint mások, akár, mint mi. Szubjektumunk korlátaival azonban túl sokat nem foglalkozhatunk.

Ha már vannak színek, használjuk őket, élünk velük. Különben is, ki se kerülhetjük őket, menthetetlenül színes világban élünk. Tulajdonságokat tulajdonítunk a színeknek, összekötjük őket más emberi fogalmakkal, azt mondjuk, "hidegen kéklett" vagy "melegen barnállott" a szeme... A hőmérsékletnek is van skálája, a hősugárzásnak is van hullámhossza, frekvenciája, de senki sem gondol arra, hogy a magasabb frekvenciájú fény "melegebb", magasabb frekvenciájú hősugárzást asszociáljon.

A hideg és meleg fények fogalma mégis viszonylag világos. Az izzó vas aranyos sárga, ahogy kihűl, elsötétedik, előbb vörös, majd barna lesz, majd, ha kihűlt, kékesszürkés. De vajon mi indokolja, hogy a csecsemők ruhaszíneit illetően uralkodik a babarózsaszín a lányoknál és a baba-kék a fiúnál. Miért nem fordítva Mi az eredete ennek a színszimbolikának Miért lányosabb a rózsaszín, mint a kék  Talán a fiú csecsemők "melegebbek" Nyilván nem.

Hogy a színek felől közelítsünk a hangok felé, tekintsük a magyar magánhangzókat. A magyar magánhangzókat a nyelvelmélet két fő csoportra osztja: mély és magas hangrendűekre. Magasak az e, é, i, ö, ü, mélyek az a, á, o, u (mindenütt a hosszú párok is). Valójában a magyar magánhangzók felfűzhetőek egy (vagy két ) egyenes vonalra. A legzártabb, kicsire kerekített ajakkal kiejtett u-tól fokozatosan tágítva az o-n keresztül elérjük az a-t, majd a száj nyitásával és egyre szélesebbre húzásával következnek az á, e, (zárt e), é és i. Az i a "legmagasabb magyar magánhangzó". A másik vonal: ismét egyre jobban csücsörítve visszafele haladhatunk az ö-n és ü-n keresztül a legmélyebb ú-ig.

Kérdés, milyen színűek ezek a hangok?

Nyilván vannak, akik számára ez a kérdés értelmetlen. Számomra azonban a kérdés értelmes, s a válasz teljesen egyértelmű, éspedig az alábbiak szerint:

-        u:         feketébe hajló, egészen sötét barna,

-        o:         középbarna,

-        a:         világos szürke,

-        á:         nem élénk, világos kék,

-        e:         fehér, mely inkább a kékes fehér felé hajlik,

-        ë:         fehér, mely inkább a vaj-fehér felé hajlik,

-        é:         narancssárga,

-        i:          nagyon világos piros,

-        ö:         zöld (inkább tompa, fáradt),

-        ü:         zöld (mélyzöld, mint a nyári, érett fű színe).

Nem akarom tompítani a fentiek szubjektív jellegét. Elfogadom, ha bárki más-más színeket asszociál az egyes magánhangzókhoz. A kérdés az, vajon mitől függnek ezek az asszociációk.

A fantáziámban megjelenő színek számomra teljesen határozottak. Megfordítva ezt az állítást azt kell mondanom, hogy a színek döntő többségét nem tudom magánhangzóvá konvertálni. Pl. a lila színnek, a sötétkéknek, a tűzpirosnak egyáltalán nincs megfelelője.

A magánhangzók a fenti sorrendben valamilyen fizikai törvényszerűségnek engedelmeskedve állnak sorrendbe. Nyilván nem a hang alapfrekvenciája változik a sorrenddel párhuzamosan, hanem a felharmónikusok megoszlása. Ennek részleteiről semmit nem tudok, de ennek  azt hiszem – nincs is jelentősége. 

Kérdés, hogy a magánhangzóhoz asszociált szín és a színt kifejező szó hangzása között van-e kapcsolat. Részben úgy tűnik, van: pl. ö: zöld, ü: fű, i: piros, e: fehér, azaz: a színt megnevező, vagy ahhoz közelálló szóban szerepel a magánhangzó. De kérdés, az i miért nem lila, az e miért nem fekete, az á miért nem sárga stb. És vannak ellenpéldák is: legszembetűnőbb az á, é, o és u. Különösen ez utóbbiak bizonyítják, hogy az asszociációk mögött valami más is lehet.

Ismét tovább egy lépéssel, a zenei hangokhoz

A zongorán van tizenkettő billentyű, melyet tizenkettő szó nevez meg: , cisz, , disz, é, f stb. Van-e színük a zenei hangoknak

A zenei hangok frekvenciájukban különböznek egymástól, s az, hogy a normál „á” frekvenciája 440, egyszerű emberi konvenció. Minden zene pontosan ugyanúgy élvezhető lenne akkor is, ha a normál „á”-t 441, 442, 443, vagy akár 420 frekvenciájúként határoznánk meg. Túl nagy változást nem szívesen viselnénk el, pusztán csak azért, mert a zene így bántóan magas vagy bántóan mély fekvésbe kerülne.

Az egyvonalas oktáv hangjait illetően a következő színeket asszociálom:

-        c:         acélos szürke,

-        d:        világos drapp,

-        é:         nem túl élénk, de fényes narancssárga,

-        f:         halvány galambszürke,

-        g:         világos barna,

-        á:         világos kék,

-        h:         halvány, fátyolos, kékes szürke.

A "fekete" billentyűk hangjához kapcsolódó színek nem egyértelműek. Különösen furcsa, hogy ugyanannak a billentyűnek a színe más attól függően, hogy "keresztes" vagy "bés" hangként gondolok rá, pl.

-        cisz:     napfényes világos sárga,

-        desz:   kékes szürkés ezüst.

A keresztes hangok általában izzó, fényes hangok, a bések hidegebbek, ezüstösebbek, kékesebbek. Kivétel a maga, mely tompa aranyszínű. Van ebben bármi logika

Ismét célszerű megvizsgálni, milyen mögöttes elemek húzódhatnak meg a háttérben. Érdemes megfigyelni, hogy a c, d, é, g hangok nevében az é magánhangzó szerepel, a színek pedig mégsem narancssárgák, kivéve magát az é hangot, de az sem élénk Az f (ef) halvány galambszürkéje közel áll az e fehérjéhez, az á világosan kék, a h () pedig "majdnem" kék. Mégis, azt hiszem, a c, d és g színe egyértelműen tagadja az egyszerű hangzó asszociációk létét, a két tisztán magánhangzóval megnevezett hang (é és á) pedig világosan jelzi, hogy az asszociációk között van konzisztencia.

Az igazán izgalmas dolog az, hogy az egyes hangok meghatározottsága egyértelműen fizikai, a fizikai frekvenciát pedig csak a pontos (veleszületett, azaz öntudatlanul kialakult) abszolút hallással rendelkezők tudják fülükkel azonosítani. Akinek pontos abszolút hallása van, az pontosan meg tudja mondani, hogy az oboa az adott pillanatban nem 440-re, hanem 441-re van hangolva, a csak relatív hallású ember ezt nem veheti észre. A relatív hallású ember nem tudja megállapítani, hogy egy hang 440-es vagy 450-es rezgésszámú-e, tehát elvileg nem alakulhat ki adott hangmagasságokhoz kötődő szilárd asszociációs rendszer sem. Nekem fejlesztett (gyakorlással fokozatosan kialakított) abszolút hallásom van, mely mára már eléggé megromlott (visszafejlődött). Feltételezem, hogy nálam a szín asszociációk akkor alakultak ki, amikor hallásom még eléggé pontos volt, s talán éppen a szín asszociációk kiépítése tette lehetővé a tudatos hangmagasság felismerésnek (az abszolút hallás fejlesztésének) kialakítását.

És végül: a hangnem szimbolika…

Itt találkozik az én szubjektumom mások szubjektumával. Úgy tűnik, hogy a zeneirodalom évszázadok alatt kialakított valamilyen hangnem asszociációs rendszert. Bizonyos hangnemek bizonyos karakterrel rendelkeznek. Az Esz-dúr hősies, a h-moll sejtelmes, a D-dúr boldog, az F-dúr pasztorális, az é-moll férfiasan romantikusan szentimentális, az á-moll északian visszafogott stb.

Kérdés, hogy a hangnemeknek van-e színük. Számomra van, s e színek általában követik a hangnem alaphangjának színét. Az érdekes különbség az azonos alaphangra épített dúr és moll hangnemek között van. A moll hangnem színe tompább, fakóbb, sötétebb. Az É-dúr fényes, ragyogó narancssárga, az é-moll fáradt, fakult nap-sárga. A G-dúr fényes közép-barna, a g-moll kicsit sötétebb tónusú, melegebb.

A hangnem-szimbolika azonban több és más, mint hangnemek és színek egymáshoz rendelése. A klasszikus-romantikus zenében a hangnemek jó része sajátos karakterrel, hangulattal, jelentés tartalommal rendelkezik.

A hangnem szimbolikának ez a rendszere annál is inkább furcsa, mivel a zenetörténeti századok során a normál hangolás folyamatosan változott, érdekes módon lassan egyre magasabb rezgésszámok felé tolódott el. A normál „á” frekvenciája csak azóta 440, amióta szabványosították. A régi orgonák hangolása hűen mutatja, mikor, mit tekintettek á-nak. Lehet, hogy az orgonák időnkénti rekonstrukciója során következett be a lassú áthangolódás, a sípokat – a hangolás során – csak rövidíteni (reszelni) lehet, s egy-egy hangolás során a hangok alig érzékelhetően magasabbakká válhattak. Akár így történt, akár úgy, az abszolút hangmagasság az idők során változott, és a változó hangmagassághoz miért is kötődne változatlan asszociáció. Egyúttal ebből is látható, hogy a hangnem szimbolika is szubjektív jelenség kell, hogy legyen, legfeljebb azon kell elgondolkoznunk, hogy mi okozhatja sok-sok embernél párhuzamosan ugyanazoknak a szubjektív jelenségeknek a jelenlétét.

Más oldalról megközelítve a kérdést: a konkrét hangnem nem kapcsolható össze sajátos jelentéssel, hangulattal. Ha Schubert h-moll szimfóniáját c-mollban játszanánk, mindenki ugyanazt a lelki élményt élné át, legfeljebb az abszolút hallásúakat kínozná egy darabig a megszokottól eltérő hangzás. Pedig a h-moll a sejtelmes, intellektuálisan romantikus életérzés hangneme, a c-moll a kemény, fekete gyászé, tépelődésé, a tragédiáé. Vagy mi lenne, ha a Mondschein szonáta ragyogóan romantikus É-dúrját F-dúrban, a hegyi legelők pasztorális hangnemében játszanánk Ha a Varázsfuvola nyitány ezüstösen csillogó Esz-dúrját Beethoven vagy Brahms megkönnyebbülés-boldogság hangnemében (lásd a két II. szimfónia, a két hegedűverseny), D-dúrban játszanánk. Semmi!

Feltehető, hogy a hangnem szimbolika ma érezhető fő vonalait kevés számú, kiemelkedő és ízlést meghatározó mű húzta meg. Amíg a zeneszerzők fél tucatjával, tucatjával írták műveiket, a hangnemeket azért váltogatták, hogy zenéjük ne legyen egysíkú. De Mozart d-moll Zongoraversenye és Requiemje után a d-moll csak a fájdalom és szenvedés hangneme lehet, Beethoven Pastorale szimfóniája után az F-dúr csak a pasztorális hangulat hordozója lehet. Az á-moll hangulatát feltehetően Schumann és Grieg zongoraversenyei határozzák meg olyan megfellebbezhetetlenül a kiegyensúlyozott, de érzelmes, romantikus hangnemként.

Tovább nem érdemes sorolni a példákat, annál is inkább, mivel minden példával szemben lehet találni ellenpéldákat is. S az sem állítható, hogy a szimbolika egyértelmű. A fent említett, megkönnyebbülés-boldogság hangnemnek minősített D-dúrban olyan tételek szólnak, mint a Bach h-moll Mise zárótétele, a Missa Solemnis fontos tételei, tehát a D-dúr egyúttal a fennkölt intellektus diadalának hangneme is. E témában nincs abszolút igazság.

Csak a szubjektum igazsága.