Interjú dr. Szekér
Judittal, az Akadémia főtitkár asszonyával
A zeneszerető közönség tudja, hogy az Akadémia –
történelme során nem először – ismét nehéz időszakot él át. A hírek csőd
közeli gazdasági helyzetről szólnak, a régóta esedékes belső reformok
végrehajtása nem odázható tovább. A problémák kezelése új típusú vezetési
módszereket igényel, melyek alkalmazása nem képzelhető el friss, külső erők
bevonása nélkül. Ebben a helyzetben hívta meg dr. Batta András rektor a
Zeneakadémiai főtitkári székébe dr. Szekér Juditot, aki 2005. január elsejétől
tölti be felelősségteljes pozícióját. Az első kétharmad év végén az eltelt idő
tapasztalatairól beszélgetünk.
Hogyan érzi magát jó nyolc hónappal kinevezése
után?
Akár egy hullámvasúton.
Hol fent, hol lent. Időnként felülkerekedik velem született optimizmusom, és
úgy érzem, hogy a dolgok, ha nehezen is, de jó irányban haladnak. De néha
elkeseredem, mert nem mindig sikerül úrrá lenni a problémákon úgy, ahogy szeretném.
De azért ez a hullámvasút – ellentétben a Vidám parkival – minden
hullámmal egy kicsit feljebb jut.
Valójában mi tartozik egy főtitkár feladatkörébe?
Mikor beálltam, az első
dolgom volt, hogy utána nézzek a Szervezeti és Működési szabályzatban, hogy mi
a főtitkár hatásköre és felelőssége. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a korábbi
felállásban a főtitkárnak csak önmaga volt a beosztottja. Én természetesen nem
ilyen szerepre szerződtem, s Batta rektor úrral, aki rengeteg feladatot bízott
rám, s talán még több bizalmat szavazott nekem, áttekintettük a szervezetet és
a felelősségeket. Ezzel egy valóban jelentős belső átalakulás kezdődött,
melyhez alaposan meg kellett ismerkednem az Akadémiával, mint működő
intézménnyel.
A felelősségek
újraosztása után hozzám került a tanulmányi, személyzeti, informatikai,
nemzetközi, PR-marketing és a jogi terület.
Ez egy komoly, ügyvezető igazgatói
feladatkör…
Valóban jelentős a
kihívás. Rektor úrral és a gazdasági igazgatóval hárman visszük az ügyeket, de
van két „tudós – művész” tanácsadónk, Dobszay László és
Devich János professzor urak, akik nagyon sokat segítenek abban, hogy a
korszerű vezetési kultúra és az érzékeny „oktató-művész” kultúra
lehetőleg ne konfrontálódjék.
Eredeti végzettségemet
illetően jogász vagyok. Voltam ügyvéd, jártam minden nap a bírósági
tárgyalásokra. Majd 10 évig egy multinacionális cég jogásza voltam. Volt sok
jogi, de talán még több nem jogi, adminisztrációs feladatom. Sorsomra, szakmai
előmenetelemre nem panaszkodhattam, de azután hogy első alkalommal
megfogalmazódott bennem a kérdés: valóban ilyen módon kívánom-e leélni
életemet, egy éven belül itt voltam az Akadémián.
Nem bánta meg ezt a vállalkozást?
Nem. Visszatekintve
persze már látom, hogy az egész egy őrült ugrás volt a sötétbe. Mikor
megkérdezték, miért vállaltam, önkéntelenül is csak azt válaszoltam:
„kalandvágyból”. Persze, tudatában vagyok annak, hogy senki
kalandvágya nem adhat felmentést károkozásra, ezért minden erőmet összeszedem,
hogy valóban segítsek az intézménynek mindazzal, amivel éppen én segíthetek.
Hogyan fogadták? Találkozott akár azonnal vagy
akár később ellenségességgel?
Ellenségességgel
egyáltalán nem találkoztam, inkább jó adag egészséges gyanakvással: „hadd
lássuk, mire megy?” Kétségtelen, hogy az oktatók, akik egyben művészek
is, sokkal érzékenyebbek, mint mindazok, akikkel korábban dolgoztam. Ügyesség
kell ahhoz, hogy a problémák megoldásában a tárgyilagosság talaján maradjunk.
Batta rektor úrtól is rengeteg segítséget kaptam ahhoz, hogy megtaláljam a
megfelelő hangot.
Kérem, beszéljen egy kicsit az eddigi
eredményekről!
Amint beléptem, szinte
azonnal szinte leküzdhetetlen nehézségek jelentkeztek. Költségvetésüknek 1%-át
azonnal elvonták. Kötelező béremelést kellett végrehajtanunk, amihez nem kaptuk
meg a fedezetet. Komoly, több mint 20 %-os leépítést kellett végrehajtanunk az
adminisztrációs területen. Az elvégzendő munka ezzel nem csökkent, át kellett
világítani, racionalizálni kellett a folyamatokat. Ezekkel a lépésekkel
sikerült átmenetileg stabilizálni az Akadémia gazdasági helyzetét.
Az eddigi időszak talán
legfontosabb eredménye az oktatási összköltségszámítás megvalósítása. Korábban
senki nem tudta, valójában milyen költségekkel folyik az oktatás. Mikor
jeleztem, hogy mire készülök, többen mondták: „ez annyira bonyolult, hogy
lehetetlen”. Aztán kialakítottunk egy szisztémát, óriási munkával
összegyűjtöttük hozzá az adatokat. Ma pontosan tudjuk, „mi mennyi”.
Ehhez tudni kell, hogy az
Akadémián háromféle költségkörben oktatunk: az állami finanszírozási körben, a
költségtérítéses finanszírozási körben és a külföldi növendékek körében. A mi
önköltségszámításunk a költségtérítéses finanszírozási körre vonatkozott. Ebbe
a körbe azok a növendékek tartoznak, akik nagyon tehetségesek, tehát oktatásuk
nem tagadható meg, de állami finanszírozási körbe valamilyen okból nem
kerülhetnek be. Számuk jelenleg 140. Tipikus példa az a hangszeres, pl.
zongorista hallgató, aki kitűnő eredménnyel diplomázott zongora tanszakon, és
most karmester szakra jár, vagy a szolfézstanárok és a
zongorakísérő-korrepetitorok, akik csak az állami finanszírozást követően, vagy
azzal párhuzamosan végezhetik el ezeket tanulmányokat, tehát mindenképpen
fizetniük kell az oktatásért.
Az eddigi eredmények
rendkívül érdekesek. Egyrészt látjuk, ami szintén nem volt evidens, hogy az
állami finanszírozás nagyjában-egészében fedezi annak a körnek a költségeit,
melyre vonatkozik. Másrészt kiderült, hogy a számunkra kritikus,
költségtérítéses körben a hallgatóktól kért „tandíj” csak töredékét
fedezi a költségeknek. Legfontosabb célkitűzésünk most már az, hogy
előteremtsük valahonnan, akár csak részben is, az ilyen hallgatók oktatásának
költségeit, mivel a költségek annyira magasak, hogy nem terhelhetőek teljes
mértékben a hallgatókra.
Mondana néhány szót a számítási modellről? Hogy
tudtak a leküzdhetetlen bonyolultságon úrrá lenni?
Azt kellett felismernünk,
hogy valójában négy oktatási kategóriánk van, attól függően, hogy az oktatásban
egyidejűleg hány hallgató vesz részt. Eszerint van az egy hallgató egy tanár
kategória, ez a hangszeres oktatás, aztán van a néhány hallgató egy tanár
kategória, ez a kamara kategória, aztán a kiscsoportos oktatás, pl. szolfézs,
összhangzattan, s végül a nagytermi kategória, melynek tipikus példája a
zenetörténet, ahol csak a terem mérete korlátozza a hallgatók létszámát. Így
meg tudtuk mondani, hogy az egyes tantárgyakhoz hány oktatói óra tartozik. A
számításhoz az egyetemi kredit-táblát vettük alapul. A kredit-tábla azt mondja
meg, hogy a hallgató hány „diák órát” vett és hány „tanár
órát” kapott Ebből kiindulva már csak a hallgató létszámokat és az
oktatói béreket kellett figyelembe vennünk, s a modell nagyjából életre is
kelt. További finomításokra természetesen szükség volt, de ezek a lényegi
megállapításokat nem igazán befolyásolták.
Az egyetem vezetése számára – s nyilván az
oktatási kormányzat számára is – ezek az információk alapvető
fontosságúak. De mennyire érintik a professzori kart?
Az eddigi eredményeinket
az Egyetemi Tanácsnak már előterjesztettük, a Tanács következő ülésén ismét
napirenden lesznek, szeretnénk megismertetni velük a számítás fontosságát.
Mindazonáltal igyekszünk a megszerzett adatokat úgy felhasználni, hogy azok az
oktatói munkát segítsék, és ne korlátozzák.
Végül térjünk át a Baráti Kör és az Egyetem
kapcsolatára. Értesültünk arról, hogy az Akadémia támogatására létrejött egy
alapítvány, mely - a hírek szerint - a Baráti Köréhez képest nagyságrenddel
nagyobb volumenű támogatást céloz meg.
Először is szeretném
leszögezni, hogy az Egyetem vezetésében mindannyian nagyra értékeljük a Baráti
Kör munkáját és eredményeit, és én személy szerint is nagy megtiszteltetésnek
tekintem, hogy felkértek, legyek az elnökség tagja. Az eddigiekben is örömmel
vettem részt az elnökségi üléseken, s azon vagyok, hogy együttműködésünk mennél
eredményesebb legyen.
Ugyanakkor a mi fő célunk
az, hogy, amint azt korábban már említettem, a költségtérítéses oktatási körben
hiányzó forrásokat pótolni tudjuk valamilyen támogatói körből. A jelenleg
hiányzó források nagyságrendje meghaladja a százmilliót.
Hisznek abban, hogy tartósan lehetséges ilyen
mértékű civil támogatást szerezni?
Igen. Ezért hoztuk létre
az új alapítványt, az Együtt a Zeneakadémiáért, „Genie Oblige”
Alapítványt. Nagyon sokat beszéltünk egymás között arról, minek van realitása.
Tudjuk, hogy a potenciális szponzorok nem szívesen adnak pénzt egy
átláthatatlanul működő intézménynek, nem teszik azt egy „feneketlen
zsákba”. Ezért az első feltétel az Akadémia gazdasági helyzetének
konszolidálása, hogy világosan követhető legyen, milyen pénz hova, kihez,
milyen célra jut. A második kérdés az, milyen cél támogatása lehet vonzó a
pénztulajdonosok számára. Ismét azt kell látnunk, hogy nem annyira az intézmény
támogatása lehet vonzó, mint annak olyan eredményei, melyek felmutatása a
támogató számára előnyt jelenthet. Az Akadémia legtehetségesebb hallgatói, akik
esetleg néhány éven belül nemzetközi sikereket érnek el, ilyen ígéretet
képeznek. Ezért is nem magát az Egyetemet kívánjuk szponzoráltatni, hanem a hallgatók
költségtérítését, amelynek során világosan követhető, hogy a támogatás valóban
oda jut, ahova az adományozó szánja.
Hogyan látja a Genie Oblige és a Baráti Kör
kapcsolatának lehetséges alakulását?
Úgy látom, a Baráti Kör
elsődleges funkciója a hallgatók segítése jelentősebb hazai és nemzetközi
versenyekre, kurzusokra és művészeti rendezvényekre történő eljutásukban. Ez
egy olyan funkció, mely rendkívül fontos, amelynek ellátására az Akadémiának
már valóban nincsenek eszközei. Továbbra is boldogan fogadjuk és hálásan
köszönjük a Baráti Kör ez irányú tevékenységét. A Genie Oblige céljai mások.
Úgy gondolom, bár elvileg-formailag a két szervezet a megszerezhető forrásokat
illetően egymás konkurense, valójában inkább egymás melletti helyzetben vannak.
Az Akadémia számára pedig mindkét forrás egyformán fontos, és mindkét szervezet
munkáját segíteni kívánjuk.
Köszönöm a beszélgetést, és a Hangjegyzet olvasói
nevében további sikereket kívánok.
Locsmándi Miklós