Interjú dr. Szekér Judittal, az Akadémia főtitkár asszonyával

A zeneszerető közönség tudja, hogy az Akadémia – történelme során nem először – ismét nehéz időszakot él át. A hírek csőd közeli gazdasági helyzetről szólnak, a régóta esedékes belső reformok végrehajtása nem odázható tovább. A problémák kezelése új típusú vezetési módszereket igényel, melyek alkalmazása nem képzelhető el friss, külső erők bevonása nélkül. Ebben a helyzetben hívta meg dr. Batta András rektor a Zeneakadémiai főtitkári székébe dr. Szekér Juditot, aki 2005. január elsejétől tölti be felelősségteljes pozícióját. Az első kétharmad év végén az eltelt idő tapasztalatairól beszélgetünk. 

Hogyan érzi magát jó nyolc hónappal kinevezése után?

Akár egy hullámvasúton. Hol fent, hol lent. Időnként felülkerekedik velem született optimizmusom, és úgy érzem, hogy a dolgok, ha nehezen is, de jó irányban haladnak. De néha elkeseredem, mert nem mindig sikerül úrrá lenni a problémákon úgy, ahogy szeretném. De azért ez a hullámvasút – ellentétben a Vidám parkival – minden hullámmal egy kicsit feljebb jut.

Valójában mi tartozik egy főtitkár feladatkörébe?

Mikor beálltam, az első dolgom volt, hogy utána nézzek a Szervezeti és Működési szabályzatban, hogy mi a főtitkár hatásköre és felelőssége. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a korábbi felállásban a főtitkárnak csak önmaga volt a beosztottja. Én természetesen nem ilyen szerepre szerződtem, s Batta rektor úrral, aki rengeteg feladatot bízott rám, s talán még több bizalmat szavazott nekem, áttekintettük a szervezetet és a felelősségeket. Ezzel egy valóban jelentős belső átalakulás kezdődött, melyhez alaposan meg kellett ismerkednem az Akadémiával, mint működő intézménnyel.

A felelősségek újraosztása után hozzám került a tanulmányi, személyzeti, informatikai, nemzetközi, PR-marketing és a jogi terület.

Ez egy komoly, ügyvezető igazgatói feladatkör… 

Valóban jelentős a kihívás. Rektor úrral és a gazdasági igazgatóval hárman visszük az ügyeket, de van két „tudós – művész” tanácsadónk, Dobszay László és Devich János professzor urak, akik nagyon sokat segítenek abban, hogy a korszerű vezetési kultúra és az érzékeny „oktató-művész” kultúra lehetőleg ne konfrontálódjék.

Eredeti végzettségemet illetően jogász vagyok. Voltam ügyvéd, jártam minden nap a bírósági tárgyalásokra. Majd 10 évig egy multinacionális cég jogásza voltam. Volt sok jogi, de talán még több nem jogi, adminisztrációs feladatom. Sorsomra, szakmai előmenetelemre nem panaszkodhattam, de azután hogy első alkalommal megfogalmazódott bennem a kérdés: valóban ilyen módon kívánom-e leélni életemet, egy éven belül itt voltam az Akadémián.

Nem bánta meg ezt a vállalkozást?

Nem. Visszatekintve persze már látom, hogy az egész egy őrült ugrás volt a sötétbe. Mikor megkérdezték, miért vállaltam, önkéntelenül is csak azt válaszoltam: „kalandvágyból”. Persze, tudatában vagyok annak, hogy senki kalandvágya nem adhat felmentést károkozásra, ezért minden erőmet összeszedem, hogy valóban segítsek az intézménynek mindazzal, amivel éppen én segíthetek.

Hogyan fogadták? Találkozott akár azonnal vagy akár később ellenségességgel?

Ellenségességgel egyáltalán nem találkoztam, inkább jó adag egészséges gyanakvással: „hadd lássuk, mire megy?” Kétségtelen, hogy az oktatók, akik egyben művészek is, sokkal érzékenyebbek, mint mindazok, akikkel korábban dolgoztam. Ügyesség kell ahhoz, hogy a problémák megoldásában a tárgyilagosság talaján maradjunk. Batta rektor úrtól is rengeteg segítséget kaptam ahhoz, hogy megtaláljam a megfelelő hangot.

Kérem, beszéljen egy kicsit az eddigi eredményekről!   

Amint beléptem, szinte azonnal szinte leküzdhetetlen nehézségek jelentkeztek. Költségvetésüknek 1%-át azonnal elvonták. Kötelező béremelést kellett végrehajtanunk, amihez nem kaptuk meg a fedezetet. Komoly, több mint 20 %-os leépítést kellett végrehajtanunk az adminisztrációs területen. Az elvégzendő munka ezzel nem csökkent, át kellett világítani, racionalizálni kellett a folyamatokat. Ezekkel a lépésekkel sikerült átmenetileg stabilizálni az Akadémia gazdasági helyzetét.

Az eddigi időszak talán legfontosabb eredménye az oktatási összköltségszámítás megvalósítása. Korábban senki nem tudta, valójában milyen költségekkel folyik az oktatás. Mikor jeleztem, hogy mire készülök, többen mondták: „ez annyira bonyolult, hogy lehetetlen”. Aztán kialakítottunk egy szisztémát, óriási munkával összegyűjtöttük hozzá az adatokat. Ma pontosan tudjuk, „mi mennyi”.

Ehhez tudni kell, hogy az Akadémián háromféle költségkörben oktatunk: az állami finanszírozási körben, a költségtérítéses finanszírozási körben és a külföldi növendékek körében. A mi önköltségszámításunk a költségtérítéses finanszírozási körre vonatkozott. Ebbe a körbe azok a növendékek tartoznak, akik nagyon tehetségesek, tehát oktatásuk nem tagadható meg, de állami finanszírozási körbe valamilyen okból nem kerülhetnek be. Számuk jelenleg 140. Tipikus példa az a hangszeres, pl. zongorista hallgató, aki kitűnő eredménnyel diplomázott zongora tanszakon, és most karmester szakra jár, vagy a szolfézstanárok és a zongorakísérő-korrepetitorok, akik csak az állami finanszírozást követően, vagy azzal párhuzamosan végezhetik el ezeket tanulmányokat, tehát mindenképpen fizetniük kell az oktatásért.

Az eddigi eredmények rendkívül érdekesek. Egyrészt látjuk, ami szintén nem volt evidens, hogy az állami finanszírozás nagyjában-egészében fedezi annak a körnek a költségeit, melyre vonatkozik. Másrészt kiderült, hogy a számunkra kritikus, költségtérítéses körben a hallgatóktól kért „tandíj” csak töredékét fedezi a költségeknek. Legfontosabb célkitűzésünk most már az, hogy előteremtsük valahonnan, akár csak részben is, az ilyen hallgatók oktatásának költségeit, mivel a költségek annyira magasak, hogy nem terhelhetőek teljes mértékben a hallgatókra. 

Mondana néhány szót a számítási modellről? Hogy tudtak a leküzdhetetlen bonyolultságon úrrá lenni?

Azt kellett felismernünk, hogy valójában négy oktatási kategóriánk van, attól függően, hogy az oktatásban egyidejűleg hány hallgató vesz részt. Eszerint van az egy hallgató egy tanár kategória, ez a hangszeres oktatás, aztán van a néhány hallgató egy tanár kategória, ez a kamara kategória, aztán a kiscsoportos oktatás, pl. szolfézs, összhangzattan, s végül a nagytermi kategória, melynek tipikus példája a zenetörténet, ahol csak a terem mérete korlátozza a hallgatók létszámát. Így meg tudtuk mondani, hogy az egyes tantárgyakhoz hány oktatói óra tartozik. A számításhoz az egyetemi kredit-táblát vettük alapul. A kredit-tábla azt mondja meg, hogy a hallgató hány „diák órát” vett és hány „tanár órát” kapott Ebből kiindulva már csak a hallgató létszámokat és az oktatói béreket kellett figyelembe vennünk, s a modell nagyjából életre is kelt. További finomításokra természetesen szükség volt, de ezek a lényegi megállapításokat nem igazán befolyásolták.

Az egyetem vezetése számára – s nyilván az oktatási kormányzat számára is – ezek az információk alapvető fontosságúak. De mennyire érintik a professzori kart?

Az eddigi eredményeinket az Egyetemi Tanácsnak már előterjesztettük, a Tanács következő ülésén ismét napirenden lesznek, szeretnénk megismertetni velük a számítás fontosságát. Mindazonáltal igyekszünk a megszerzett adatokat úgy felhasználni, hogy azok az oktatói munkát segítsék, és ne korlátozzák.

Végül térjünk át a Baráti Kör és az Egyetem kapcsolatára. Értesültünk arról, hogy az Akadémia támogatására létrejött egy alapítvány, mely - a hírek szerint - a Baráti Köréhez képest nagyságrenddel nagyobb volumenű támogatást céloz meg.

Először is szeretném leszögezni, hogy az Egyetem vezetésében mindannyian nagyra értékeljük a Baráti Kör munkáját és eredményeit, és én személy szerint is nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy felkértek, legyek az elnökség tagja. Az eddigiekben is örömmel vettem részt az elnökségi üléseken, s azon vagyok, hogy együttműködésünk mennél eredményesebb legyen.

Ugyanakkor a mi fő célunk az, hogy, amint azt korábban már említettem, a költségtérítéses oktatási körben hiányzó forrásokat pótolni tudjuk valamilyen támogatói körből. A jelenleg hiányzó források nagyságrendje meghaladja a százmilliót.

Hisznek abban, hogy tartósan lehetséges ilyen mértékű civil támogatást szerezni?

Igen. Ezért hoztuk létre az új alapítványt, az Együtt a Zeneakadémiáért, „Genie Oblige” Alapítványt. Nagyon sokat beszéltünk egymás között arról, minek van realitása. Tudjuk, hogy a potenciális szponzorok nem szívesen adnak pénzt egy átláthatatlanul működő intézménynek, nem teszik azt egy „feneketlen zsákba”. Ezért az első feltétel az Akadémia gazdasági helyzetének konszolidálása, hogy világosan követhető legyen, milyen pénz hova, kihez, milyen célra jut. A második kérdés az, milyen cél támogatása lehet vonzó a pénztulajdonosok számára. Ismét azt kell látnunk, hogy nem annyira az intézmény támogatása lehet vonzó, mint annak olyan eredményei, melyek felmutatása a támogató számára előnyt jelenthet. Az Akadémia legtehetségesebb hallgatói, akik esetleg néhány éven belül nemzetközi sikereket érnek el, ilyen ígéretet képeznek. Ezért is nem magát az Egyetemet kívánjuk szponzoráltatni, hanem a hallgatók költségtérítését, amelynek során világosan követhető, hogy a támogatás valóban oda jut, ahova az adományozó szánja.

Hogyan látja a Genie Oblige és a Baráti Kör kapcsolatának lehetséges alakulását?

Úgy látom, a Baráti Kör elsődleges funkciója a hallgatók segítése jelentősebb hazai és nemzetközi versenyekre, kurzusokra és művészeti rendezvényekre történő eljutásukban. Ez egy olyan funkció, mely rendkívül fontos, amelynek ellátására az Akadémiának már valóban nincsenek eszközei. Továbbra is boldogan fogadjuk és hálásan köszönjük a Baráti Kör ez irányú tevékenységét. A Genie Oblige céljai mások. Úgy gondolom, bár elvileg-formailag a két szervezet a megszerezhető forrásokat illetően egymás konkurense, valójában inkább egymás melletti helyzetben vannak. Az Akadémia számára pedig mindkét forrás egyformán fontos, és mindkét szervezet munkáját segíteni kívánjuk.

Köszönöm a beszélgetést, és a Hangjegyzet olvasói nevében további sikereket kívánok.

Locsmándi Miklós