Soproni József

A Zeneakadémia alapításának 125-ik évfordulója alkalmából az elődök előtti tisztelgés jegyében sorozatot indítottunk, melyben zenei életünk azon kiválóságaival készítünk interjút, akik az elmúlt évtizedekben az Akadémia rektorai voltak. Korábbi számainkban előbb Kovács Dénes majd Újfalussy József professzorokkal készített interjút közöltük, ők 1966. és 1980. ill. 1980. és 1988. között volttat az Akadémia rektorai. Mostani számunkban Soproni József professzor úrral folytatott beszélgetés rövidített szövegét adjuk közre. Soproni József professzor úr, akinek 70-ik születésnapját éppen ebben az évben ünnepelték barátai és tisztelői, az 1988. és 1992. közötti, változásokkal teli időszakban volt az Akadémia rektora.

E sorok lejegyzője azon szerencsés kevesek közé tartozhatott, akik Soproni tanár úr első zeneakadémiai szolfézs osztályába járhattak. Soproni tanár urat szerény, de határozott, magába forduló, de mégis egyértelmű pedagógiai kisugárzással rendelkező emberként ismertük meg, aki teljesen spontán módon nyerte el a karvezető és énektanár-képző évfolyam tiszteletbeli „osztályfőnöki” címét. Így aztán önként adódik az első kérdés.

Milyen út vezetett tanár úr rektorrá történő megválasztáshoz?.

Sohasem akartam rektor lenni, soha, semmilyen hatalom nem érdekelt. Teljesen független, elsősorban szellemileg független ember voltam világéletemben. Először, 1984-ben Újfalussy József rektor úr javasolt rektor helyettesnek, és az 1988-as választásokon, Pongrácz Péter tanár urat és engem jelöltek választásra. Végül a kollégák jó 66 százalékkal engem választottak.

Ma úgy emlékszem vissza erre az időszakra, mint a békés munka és gyors fejlődés időszakára. Már korábban is volt csembaló tanítás az Akadémián, de most tanszakot nyitottunk, tehát ettől kezdve már diplomát lehetett szerezni csembalistaként. Főiskolai szinten kezdtük tanítani a dzsesszt. A vidéki tanárképzőkön 4 évre emeltük a képzési időt. Különösen ez utóbbi döntést előzte meg hosszú vajúdás. Már helyettes rektor koromban is rengeteg olyan megbeszélésen vettem részt, mely ezzel foglalkozott. Végül úgy kellett meghozni a döntést, hogy a pénzügyi fedezet még nem állt rendelkezésre. A vidéki igazgatókkal folytatott egyeztetések után, az ő egyetértésük birtokában az egyetemi tanács elé vittem a javaslatot, s a tanács megszavazta. Már a következő szeptemberben megindult az új keretek között az oktatás.

Minden vidéki intézetben önálló tanszékeket állítottunk fel, néhol egyetemi szintű oktatást is meg tudtunk indítani. Debrecenben és Szegeden konzervatóriumi rendszert is kialakítottunk, úgy, hogy a fiatal tehetségek számára előkészítő évfolyamok is nyíltak. Az egyetemi diploma nélkül tanító tanárok részére két éves, három-három szemeszteres kiegészítő egyetemi képzést indítottunk, úgy, hogy a harmadik szemesztert a nyári szünet idejére állítottuk be. Mindezen döntések mögött az a határozott szándék állt, hogy erősítsük a vidéki képzést. E célt szolgálták az önálló tanszakok, az egyetemi szintű képzések beindítása, a közép-és felsősokú képzés integrálása, a tehetségek osztályának támogatása vidéken is.

Mindezek ismeretében még indokoltabb a kérdés: honnét származott az a vezetői határozottság, eltökéltség, bizonyosság, ami a zenetanárt és zeneszerzőt ezeknek a döntéseknek meghozatalára képessé tette?

Azt hiszem, mindennek a kulcsa a személyiség függetlensége. Ezt az emberi, szellemi függetlenséget apámtól örököltem, s e függetlenség hozzásegített ahhoz, hogy, minden helyzetben biztosan foglalhassak állást. Természetesen ez a függetlenség nem parancsszóra alakul ki, de ha valaki fontosnak tartja, hogy mindig önmaga legyen, ne más emberek és mások gondolatainak követője, egy idő után kialakul egy morális keret, melyben az ember már biztonsággal mozog, s akkor már minden könnyebben megy.

Azt hiszem, ez a függetlenség vezetett rektorrá választásomhoz is. 1988-ban már érezni lehetett, hogy változások közelednek, s a kollégákban is megjelenhetett az az igény, hogy olyan ember kerüljön vezető pozícióba, aki nem kötődik semmilyen külső érdekhez, csoporthoz, ideológiához, aki a változások közepette független emberként tudja képviselni az Akadémia legfontosabb értékeit.

A függetlenségnek persze óriási ára van. A függetlenség ára az a magányosság is, ami életmódomra mindig is jellemző volt, a szűk családom mellett csak nagyon kevés barátom van, nincsenek kapcsolataim. De mégis megéri, nem csak személyiségem védelme miatt, de a zeneszerzés, mint életmód számára is.

Mindig önálló véleményem volt, mindig mindent mérlegre tettem. Október negyedikén, a mérleg jegyében születtem, s valóban a mérlegnek óriási jelentősége van életemben. Amikor mérlegre teszek érvet és ellenérvet, meg kell értenem mindkettőt, s utána mindkettőt el tudom fogadni. Ez óriási toleranciát eredményez. Mástól el tudok fogadni minden olyant is, amit magam soha nem tennék és nem mondanék.

A személyiség függetlensége segített a tipikus vezetői feladatok kezelésében is. Rövid, összefogott egyetemi tanácsüléseket tartottam. Mindig pontos elképzelésekkel mentem, és parttalan beszélgetéseknek nem adtam helyet. Különben is, a sok beszéd csak arról tanúskodik, hogy nem tudjuk, nem merjük vagy nem akarjuk megfogalmazni mondanivalónkat.

Tanár úr életében azonban mégis csak legfontosabb a zeneszerzés. Hogy kezdődött, hogyan lett zeneszerző?

Nagyon korán, talán már 12 éves koromban kezdtem titokban komponálgatni. Nem mondhatom, hogy mindig is zeneszerző akartam volna lenni, sok minden érdekelt, építészet, más művészetek, s persze a zene is. Szülővárosomban, Sopronban sokáig zongoráztam is, játszottam koncerten pl. Mozart d-moll Zongoraversenyét, romantikus kamarazenét. De aztán egyszerűen zeneszerző lettem, mert nem lehettem más, nem tehettem mást. A zenei alkotás számomra maga az élet. Központi problémám mindig az éppen keletkező mű formálása. Bármit is csinálok, hiszen ugyanolyan életet élek, mint bárki más, tanítok, köznapi ügyeket intézek, mindig a művel foglalkozom, éppen csak nem írom. A nem zeneszerzéssel, a mással való foglalkozás mindig „kirándulás” számomra, ami elsősorban arra jó, hogy utána visszatérhessek a félbehagyott munkához.

Sokáig tanítottam zeneszerzést a szakiskolában is és az Akadémián is. A tanítás óriási belső felszültséget okoz bennem. Egyrészt csodálatos dolog a tehetséges fiatalok munkáival foglalkozni, ugyanakkor időnként csak-csak „felmegy a pumpám” is. Nem tudom egyszerűen azt mondani, hogy ez „rossz”, közel kell férkőznöm az elrontott gondolathoz, ki kell bányásznom a benne rejlő értéket, s fel kell mutatnom a növendéknek. Tanítványaim csak úgy ismernek engem, mint aki zongora mellett, kezében ceruzával, ül „benn a közepében”. Ezt mindig nagyon szerettem csinálni, ilyenkor szinte „oxigénsátorban” éreztem magam. Ugyanakkor ez a felszültség egy ponton túl nem viselhető el. Nem hangsúlyozhatom eléggé, mennyit köszönhetek e téren feleségemnek, aki hozzám nagyon hasonlóan gondolkodik, s mindent megtesz, hogy nyugodtan dolgozhassak.

Van valamilyen zeneszerzői „ars poétikája”?

Annak a műnek van létjogosultsága, amelyet csak az írhatta, aki írta. Csak annak a műnek van létjogosultsága, amelyben teljes hitelességgel megjelenik az alkotó. Mozart és Haydn körül egy sereg komponista járta ugyanazt az utat, de erős személyiségjegyek nélkül. Műveik mögött nem ismerhető fel a szerző.

Ezek általános gondolatok, s egyes művekre, különösen a jelenhez közeliekre nehezen alkalmazhatóak. Majd csak a távolabbi jövő fogja megmutatni, hogy kik voltak azok a személyiségek, akik letagadhatatlanul, világosan felismerhetően megjelennek a művekben. Én csak annyit tehetek, hogy személyiségemet teljes mértékben átengedem a komponálásnak. Műveim csak belső szükségszerűségből születnek, akkor is, ha esetleg megrendelésre dolgozom. Igényes vagyok magammal ill. műveimmel szemben, irtózatosan erős önkontrollal dolgozom. Nagyon sok korábbi művemet kidobtam, mert nem voltam velük elégedett.

Persze az idő is dolgozik bennem. Sok mindent elhagytam, ami fiatalkori műveimet jellemezte. Egyfajta etikai felelősség működik bennem, erős hittel és meggyőződéssel komponálok, s csak azt és olyant, amit nyugodtan vállalhatok. Ebben egyáltalán nem vagyok egyedül, a legtöbb zeneszerző ugyanezt és ugyanígy csinálja. Ez tehát nem egy sajátos kritérium rendszer, de valami olyasmi, ami nálam rendkívül erősen működik.

Ars poétika? Dallam, harmónia, forma és ritmus valahogyan álljon össze. Egy szóval nehéz meghatározni. Emberarcú zene? Antropomorf zene? Emberhez méltó zene? A „szép” zene ideája foglalkoztat, amit az emberek élveznek és szeretnek. A zene okozzon örömet, ahogy ez évszázadok során működött. Amikor „szép” zenéről beszélek, nem gondolok stílusra, de hitelesen gondolkodó alkotó személyiségekre.

Professzor Úr, köszönjük, hogy gondolatait megosztotta a Hangjegyzet olvasóival. További, alkotóerőben gazdag évtizedeket kívánunk, jó egészséget, sok örömet és boldogságot magánéletében.