Sebestyén Márta

 

Amint legutóbbi számunk olvasói a „Gratulálunk” rovatunkból hírét vehették, Sebestyén Márta Kossuth-díjas előadóművésznek, népdalénekesnek - s Baráti Körünk tiszteletbeli elnökségi tagjának - a Magyar Köztársaság elnöke augusztus 20-a, államalapító Szent István ünnepe alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetést adományozta. E kitüntetés kapcsán beszélgettünk a művésznővel. Technikai okok miatt azonban akkor az interjú nem jelenhetett meg.  

Időközben aztán meghívást kaptunk egy újabb kitüntetés átadására: Ciampi elnök az Olasz Köztársaság Érdemrend lovagi fokozata kitüntetést adományozta Sebestyén Mártának. A kitüntetést 2005. december 7-én az Olasz Intézetben Paolo Spinelli nagykövet úr adta át. A művésznő és barátai, a különböző fúvós és pengetős népi hangszereken közreműködő Bólya Mátyás és Szokolai Dongó Balázs a megtisztelő kitüntetést rövid műsorral köszönték meg, melyben magyarországi, olasz és más európai régiók nép- és műzenéjének évszázadaiból válogatott összeállítással szemléltették a magyar népzene mély beágyazottságát Európa zenekultúrájába.

Az alábbiakban a korábban már elkészült interjút adjuk közre.

Hogy szólt a kitüntetés indoklása?

Pontosan talán nem tudom idézni, de körülbelül az állt az oklevélen, hogy „a magyar népdal világhírűvé tétele érdekében kifejtett tevékenységéért”.

Ez a megfogalmazás eléggé találónak tűnik. Az elmúlt évszázadban Bartók, Kodály és követőik előbb felfedezték, majd feldolgozásaikban a koncertpódiumokra küldték a népdalt, mely még az operaszínpadra is eljutott, de az, hogy a népdal a zeneszerző hozzáadott értéke nélkül, önmagában, eredeti, hiteles megszólalási módján jelenjen meg a hangversenytermekben, az eléggé új és sajátosan magyar jelenség. Ebben Önnek valóban oroszlánszerepe volt. Hiszen népdalainkkal eljutott a világ legpatinásabb hangversenytermeibe is.

Valóban, szinte az egész glóbuszt bejártuk barátainkkal és muzsikus társainkkal, s mindenütt nagy szeretettel fogadták műsorunkat. De legalább két dolgot hozzá kell tennem.

Egyrészt ma nem ugyanaz a világ vesz körül bennünket, mint egy évszázaddal ezelőtt. Akkoriban a gyűjtőknek valóban egy teljesen ismeretlen kulturális jelenséget kellett megismerniük, felmutatniuk és elfogadtatniuk. Ez nem mehetett a kor kulturális áramlataiba történő fokozatos beépítés, beillesztés nélkül, legyen az egyszerű zongorakíséret vagy akár zenekari vagy kórusfeldolgozás.

Másrészt a mai helyzet sem olyan rózsás, mint a felszíni jelek alapján vélhetnénk. A „komolyzene” magyar művelői közül is, még a vezető művészek közül is sokan lenézik a népdalt, s azokat, akik annak hiteles, autentikus előadásmódját keresik és propagálják.

A mostani kitüntetés egy 30 éves művészpálya eredményeinek elismerése. Hogyan, honnan indult?

Kikerülhetetlen a családi környezet hatása. Édesanyám a ma már legendaként emlegetett békéstarhosi iskola tanulója volt annak megszűnéséig. Egyenesen onnét került a Zeneakadémiára Kodály Zoltán határozott támogatásával. A Zeneakadémián annak a népzene főtanszaknak hallgatója lett, amelyet néhány év múlva ugyancsak megszüntettek, s karvezető szakon kellett megszereznie diplomáját. Édesanyám környezetében az akkori magyar zenei élet óriásait ismerhettem meg Vikár Lászlótól Bartha Dénesig, Olsvai Imrétől és Sárosi Bálinttól Lukin Lászlóig, ez a környezet nyilván alapvetően befolyásolta orientációmat. Ha már itt tartunk, megemlítem nagy büszkeségemet, hogy ti. édesanyám velem egy napon vehette át a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét.

Nyilván volt valami más, személyes indíttatás is.

A Fazekasba jártam, ahol Lukin Laci bácsi volt az énektanár, s évente rendezték meg az iskola népdaléneklési versenyét. 12 éves voltam, amikor már a kötelező 60 helyett 170 népdalt sorolhattam fel a jelentkezési lapomon. Megnyertem a versenyt, s az első díj egy lemez volt, melyet éppen akkor adott ki a Tudományos Akadémia, s melynek tartalmát a kutatókon kívül korábban senki nem hallhatta, mivel a lemez eredeti gyűjtői népdalfelvételeket tartalmazott. Óriási hatással volt rám ez a lemez, a szó szoros értelmében elvarázsolt, nap, mint nap ezt hallgattam. Hangról hangra, hangszínről hangszínre mindent, a moldvai kislány és a dunántúli öregasszony énekét, a dalok minden porcikáját magamévá akartam tenni. Ez a lemez egy életre meghatározta, mi a dolgom. Három évvel később Sebő Feri „fedezett fel”.

Klasszikus ének képzésben soha nem részesültem. Ami érdekelt volna, a népzene, azt a Zeneakadémia nem tanította, s nem tanítja ma sem. A hetvenes-nyolcvanas években Romániában, Bulgáriában volt felső szintű népzenei képzés ugyanúgy, mint a skandináv országokban. A Zeneakadémián, Bartók és Kodály országában ma sincs. A népzene, mint kiegészítő tantárgy a lexikális, tudományos, tényszerű dolgokra koncentrál, s nem arra, ami a népdalok lényege, a szívből, lélekből jövő, ősi gyökerekből táplálkozó, spontán éneklés. Bár az utóbbi időben Batta rektor úrtól bíztatást kaptam, hogy valami talán végre változni fog.

Hogy zajlanak mindennapjai?

Én valóban az éneklésből élek, nincs semmilyen olyan állásom, ahonnét rendszeres jövedelmet élveznék. Időm nagy részét lekötik az utazások, bár igazán hosszú, több hetes-hónapos programokat – gyermekeim miatt – nem vállalhatok, így is édesanyám, aki máig is aktív pedagógus, vesz le rólam nagyon sok terhet.

Járjuk a világot, legtöbbször a Muzsikás együttessel, de sokat énekelek a Vujicsics együttessel is. 25 éve nem szűnő éhséggel foglalkozom a délszláv és más, román, macedón, ír, amerikai indián népek zenéjével. Nemrégen a bolgár kulturális minisztertől kaptam kitüntetést bolgár dalok énekléséért. Az idén is lesz közös műsorunk az amerikai Colorado államban élő Takács kvartettel, amelynek már csak két tagja magyar, de vallják, hogy a magyar népdalokkal való találkozásuk meghatározó volt zenei világképük alapulását illetően. Énekeltem a Bartók kvartettel a Zeneakadémián és a Miskolci Operafesztiválon. A mindennapok munkája sokfele elvisz, s sok emlékezetes élménnyel ajándékoz meg. Énekelhettem a japán császárnak budapesti látogatásakor, az angol királynőnek Londonban, találkozom régi adatközlő énekeseimmel, sokfele hívnak Magyarországon és külföldön egyaránt.

Mondana valamit művészi hitvallásáról?

Szeretem gyűjteni a tömör bölcsességeket, most is egy ilyennel válaszolhatok Sütő András tollából: „Bizony nagyon szegény ember az, aki nem tud énekelni, még ha tele is van forintokkal a ládája”.

Köszönöm az interjút!

dr. Locsmándi Miklós