Őshaza - Ősnyelv. Létezhettek valaha is?
Az emberi társadalmak őstörténetével foglalkozó kutatások egyre korábbi időszakra tolják ki a kutatható történelem határait. Az újabb és újabb eredmények egymás után döntik meg a korábbi hipotéziseket, s ennek nyomán a főleg a XIX. században kialakult gondolkodási sémák ellentmondásai sorra előtérbe kerülnek. Egyik ilyen gondolkodási séma a nyelvek leszármazási elmélete, melynek értelmében a nyelvek változása-fejlődése alapvetően evolúciós természetű, a ma létező nyelvek régebbi nyelvek utódai, a nyelvi hasonlóságok oka a közös eredet. Ez az elmélet, melyet a következőkben a nyelvfejlődés leszármazási elméletének nevezek, szorosan kapcsolódik ahhoz a dogmához, hogy a nép és nyelve szoros egységet képez, egy nép eredete tehát nyelve eredete alapján közelíthető. S az elmélet egyik végkövetkeztetése szerint – a távoli múltba vetítve a jelen ismereteit – nyelvi alapokon meghatározható az ősnép és eredeti élettere, az őshaza, melyben természetesen az ősnyelvet beszélték.
A magyar nép eredetét illetően ez az elmélet sajátos eredményekre vezetett. Miután bizonyos hasonlóság felfedezhető az e hasonlóságok alapján finnugornak nevezett népek – közöttük a magyarok – nyelve között, a magyar népet egyszerűen finnugornak nyilvánították, és megjelölték azt az őshazát is, ahonnét származik.
A legkülönbözőbb tudományágak képviselői gazdag érvanyaggal bizonyították már, hogy a magyar nép finnugor leszármazásának elmélete téves. A finnugor leszármazási elmélet azonban – ma már dogmaként – a magyar tudomány berkeiben továbbra is virágzik. Elszomorító volt pl., hogy az egyébként felemelően nagyszerű honfoglalási régészeti kiállítás előcsarnokában a látogatókat a szokásos, sematikus vándorlási térkép fogadta, rajta a megkülönböztető színnel ábrázolt "őshazával".
Az alábbiakban inkább e probléma általános tudományos és nem annyira a magyar vonatkozásaira szeretnék koncentrálni. A magyar tudomány utolsó finnugor bástyája ugyanis éppen az az érv, hogy amíg az indoeurópai nyelvcsalád létezését senki nem tagadja, addig a finnugor nyelvcsalád létezését se vonhatjuk kétségbe.
A legnagyobb probléma magával az ősnyelv ill. őshaza fogalommal van. Az ősnyelv-őshaza fogalmak egy ma már minden elemében meghaladott, mechanikus őstörténeti paradigmához tartoznak. E paradigma kialakulása a modern tudományok kezdeteire nyúlik vissza, és a fajok evolúciós elméletével rokon. Ha az élővilág összehasonlítható egyedei-jelenségei között valamilyen azonosságot találunk, akkor – a fajok evolúciós elmélete szerint – azt egy olyan, korábbi állapot jelének kell tekintenünk, amelyben a mára már különbözővé vált dolgok még nem differenciálódtak. Ha mármost két – akár egymástól távol élő – nép nyelve között azonosságok fedezhetőek fel, akkor – analóg gondolatmenet alapján – ebből a közös eredetre lehet/kell következtetni, és fel kell tételeznünk egy közös ősnyelvet, majd meg kell keresnünk az őshazát stb.
Ez a paradigma természetesen érvényes – ha nem is korlátok nélkül – pl. az állatvilág törzsfejlődésében, de nem érvényes a társadalmi jelenségekben. Különböző nyelvet beszélő csoportok a történelemben számtalan ismert esetben hatottak egymásra úgy, hogy közöttük leszármazási kapcsolat nem volt, a nyelvi (szélesebb értelemben: kulturális) egymásra hatás pedig mégis egyértelműen létrejött. Nem is kell példáért a messzi múltba fordulnunk. Napjaink domináns nyelvei óriásai mértékben befolyásolják nemcsak szókincsünket, hanem nyelvi struktúráinkat is. Példaként említhetjük az angol – és nem csak az angol – szakirodalomban szinte kizárólagos használatúvá vált szenvedő igeragozás magyar "megfelelőjének" széleskörű térhódítását "a probléma megoldásra kerül" típusú mondatokban.
Gondot okoz az őshaza fogalom a nyelvi-leszármazási megfontolásoktól függetlenül, önmagában is. Tekintsük a következő gondolatkísérletet. Minden ma élő, és egymástól elkülöníthető népcsoportra vonatkozóan a tudomány megkísérli megtalálni az adott népcsoport őshazáját, és valamilyen, ma még nem ismert tudományos trükk (pl. a génjeinkben kódolt, az összes felmenőre vonatkozó születési időpont, szélességi és hosszúsági fok) segítségével ez sikerül is. Milyen eredményre számíthatunk? A földgolyót feldarabolhatjuk kicsi kis parcellákra, hogy minden ma élő és már kihalt csoportnak jusson hely? Mekkorának képzeljük azt a népcsoportot, melynek tényleg egy helyen kell őshazát találni, s mekkora egy őshaza? Valóban feltételezhetjük, hogy minden – a történelem bármilyen régi korszakában azonosított – csoportnak csak "egy helyen" lehetett az őshazája? Biztos, hogy minden hely csak egyetlen egy csoport őshazája? Ha találtunk már egy "minden tudományos szempontnak megfelelő" őshazát, hogyan jutottunk oda ?
A fenti kérdések sora a magyarság őshazájára vonatkozóan tovább bővíthető. Pl. a honfoglaló magyarok közül kiknek az őshazájáról beszélünk? A többségéről vagy csak a kisebbségéről? Ők mindannyian "ugyanolyan mértékben voltak finnugorok", hogy ezért azonos őshazát "érdemelnek"? Miután a "finnugor" meghatározás a "finnek" és "ugorok" nyelvi hasonlósága alapján jött létre, lehet, hogy a finnugor ősnép nem is egy, hanem több ősnép, lehet, hogy több őshazát kellene keresnünk nekik? Ha voltak őseink között "kevésbé finnugorok", azoknak hol az őshazája? Összesen hány őshazára számíthatunk a részletesebb elemzés nyomán?
E kérdések nyilvánvalóan abszurdak, természetesen azért, mert már maga a gondolatkísérlet kiindulópontja is abszurd, olyan feltételezésre épül, mely hamis. De bárki elvégezheti e gondolatkísérletet saját felmenőinek áttekintésével. Néhány generáció elegendő ahhoz, hogy eljussunk saját életterünktől egy több száz esetleg több ezer kilométer átmérőjű körhöz, melyben felmenőink különböző anyanyelvet tanultak. Feltételezhetjük-e, hogy ez a keveredés csak az utóbbi évszázadok sajátja? Feltételezhetjük-e, hogy akár 3-5.000 évvel ezelőtt az emberek tartósan homogén közösségekben élhettek ?
Az őshaza-ősnyelv problémája a részletek érintése nélkül, globálisan is kezelhető. Elképzelhető-e a ma ismert nyelvek kialakulása a nyelvcsalád fa, a nyelvi evolúció elve alapján ? Másképpen: elképzelhető-e egy ősnyelv kialakulása bárhol a Földön, úgy, hogy az jól definiált nyelvként, más nyelvektől érintetlenül létrejön ? Elképzelhető-e egy nyelv, mely ős, azaz nincsen se elődje se rokona, de már nyelv, azaz van azonosítható és stabil morfológiája, szintaktikája és szemantikája, és egyúttal domináns tömegű populáció beszéli? A válasz: nem, hiszen maguk a feltételezett sajátosságok is ellentmondnak egymásnak. Csak viszonylag kis populációk maradhattak hosszú időn keresztül elszigetelten (pl. távoli szigeteken, nehezen átjárható őserdőkben), és ezek, éppen elszigeteltségük miatt nem érhettek el magas fokú civilizáltságot ill. a fenti kritériumoknak megfelelő, fejlett nyelvet.
A finnugor nyelvcsalád elmélete értelmében valahol az Uraltól keletre kellett élnie egy elég jelentős létszámú népnek, mely minden egyéb hatás nélkül is kialakította saját nyelvét, a finnugor ősnyelvet. A finnugor elmélet szerint az őshaza lokalizációja bizonyos, az ősnyelv létezése kétségtelen. Kívülről érkező nyelvi hatásról nem beszélhetünk, hiszen, ha azt megengednénk, már nem tudhatnánk, hogy finnugor vagy más nyelv/ek/ről beszélünk, általában hány nyelvről beszélünk, a nyelvek közül melyik az "ősebb" nyelv, s a kölcsönhatók őshazái közül melyik az "ősebb" haza ? Látható, hogy a nyelvcsalád elmélete törvényszerűen vezet ellentmondáshoz, sőt, önmaga ellentétéhez, mégpedig a kommunikációs nyelvfejlődési elmélethez.
(Az ősnyelv fogalma tudományos igényű szövegben csak abban az értelmezésben használható, mint az ősidőkben élő számtalan népcsoport egyikének nyelve. Ezen ősnyelvek közül azonban – bár minden korban lehetségesnek kell tekintenünk egyes nyelvek átlagostól eltérő dominanciáját – egyiket sem tekinthetjük leszármazási fa törzsének.)
Az őstörténet és ősnyelvészet kialakulásakor az ősnyelv-őshaza elmélet abszurditása még egyáltalán nem volt látható, sőt hosszú ideig az elmélet termékeny munkahipotézisnek minősülhetett. Alapját, keretét és egyúttal sajátos termékét alkotta a nyelvhasonlítási kutatásoknak, a világ nyelvei rendszerezésének, és bizonyos irányítást adott – néha ugyan tévest – a régmúlt társadalmi folyamatainak feltérképezésében.
A hibás kiindulási alap azonban előbb-utóbb megbosszulja magát és helytelen következtetésre vezet. Különösen veszélyes, ha az elmélet hibás eredményeinek védelmében mélyen tudománytalan eszközökhöz nyúlunk, melyek nehezítik a kibontakozást, pl. ragaszkodunk ahhoz a dogmához, hogy a rokon nyelvet beszélők fajilag is rokonok, vagy, ha egy feltárt nyelvi rokonság alapján eleve kizártnak minősítünk más rokonságokat.
A nyelvek fejlődésének evolúciós elmélete valójában nem írja le az általa megcélzott jelenségeket, a nyelvfejlődés mozgásformái ezekkel a mechanisztikus elképzelésekkel nem összeegyeztethetőek.
Tisztán logikai alapon tekintve a nyelvrokonság kérdését: a nyelvi hasonlóságok felismerése alapján nem csak a közös eredet feltételezése lehetséges, hanem – sokkal inkább – két, korábban egymástól többé-kevésbé független módon fejlődött nyelv egymásra hatása is. Jelöljük pl. két, rokon vonásokat felmutató nyelvet "AC" és "BC" szimbólumokkal. E szimbólumokban az A és B jelzi a különbözőségeket és C a hasonlóságokat. A nyelvfejlődés leszármazási elmélete szerint e két nyelv az ősi C nyelvből az A ill. B sajátosságokkal gazdagodva, differenciálódás révén jött létre. A nyelvfejlődés kommunikációs elmélete szerint az A és B nyelvek kapcsolatba kerültek a C nyelvvel, melyet az éppen adott társadalmi viszonyok dominánssá tettek. A magyar és a többi finnugor nyelvre alkalmazva a gondolatmenetet több egymáshoz hasonló hipotézishez juthatunk. Pl. a magyar (A) nép elődei is és a többi finnugor (B) népek elődei is ugyanannak a domináns (C) népnek a hatása alá kerültek, s ez hozta létre a nyelvi hasonlóságokat. Vagy: a magyar (C) nép elődei kapcsolatba kerültek több néppel, közöttük a (B) finnugor népekkel és más (A) sztyeppi népekkel, s ennek hatását tükrözik a jelenlegi nyelvek. Miután a magyarok és az uráli népek között jelentéktelen mértékű az embertani rokonság, nem alkalmazható a leszármazási elmélet, ugyanakkor – mivel leszármazási motívumot nem hordoz – mindkét forgatókönyvre alkalmazható a kommunikációs elmélet. A nyelvfejlődés kommunikációs elmélete tehát nem korlátozza, de még csak nem is orientálja a tudományos kutatásokat egy adott irányra, hanem nyitva hagyja az összes lehetséges irányt.
A leszármazási és kommunikációs elmélet közötti fontos különbségre hívja fel a figyelmet a fenti modell a nyelvek számát illetően is. A leszármazási elmélet szerint a későbbi két nyelvnek egyetlen közös őse van, azaz időben visszafele haladva a nyelvek száma csökken, és – az elmélet belső logikája szerint – minden nyelvnek őse egyetlen ősnyelv. Valójában a leszármazási elmélet is kénytelen volt több ősnyelvet feltételezni, mivel bizonyosan nem hihető, hogy a legrégibb ősidőkben a teljes földgolyó minden ember lakta helyén azonos nyelvet beszéltek volna.
A kommunikációs elmélet szerint a korábbi három független nyelvből (A, B és C) az egymásra hatás után három nyelv él tovább (AC, BC és C). A C nyelv változásaira e modell – a legegyszerűbb változatában – nem tér ki, de minden további nélkül feltételezhetjük, hogy a kölcsönhatást a C nyelv sem kerülheti el, az eredmény nyelvet jelölhetjük pl. a Cab szimbólummal. A kommunikációs elmélet fenti modellje szerint tehát a nyelvek száma állandó.
Figyelemre méltó a két elmélet különbsége az egy nyelvet beszélők számának alakulásával kapcsolatban is. A leszármazási elmélet ez-irányú következménye az, hogy időben visszafele haladva a föld teljes népességének abszolút értékben ugyan esetleg csökkenő, de viszonylagosan egyre nagyobb része beszéli ugyanazt a nyelvet, míg végül mindenki egy nyelvet beszél. A kommunikációs elmélet szerint időben visszafele haladva egyre kisebb csoportok beszélnek azonos nyelvet, és ez a következmény összhangban van azzal, hogy alacsonyabb termelékenységi szinten kisebb a népsűrűség, és így kisebb a megfelelő kohézióval rendelkező csoportok átlagos létszáma is. E "szabályt" természetesen csak tendenciaként szabad értelmezni, és ezért nem kizárt, hogy a történelem szeszélyeinek megfelelően időről-időre egy-egy közösség vagy nyelv az átlagosnál jóval nagyobb dominanciára tegyen szert.
Mindent összevetve tehát egy valóban "történelem előtti" időszakban (pl. 50.000-100.000 évvel ezelőtti korban) a földgolyón sok ezer kicsi populáció sok ezer nyelvével kell számolnunk. E nyelvek azonban hasonló igények (közlés, figyelemfelhívás stb.) kielégítése érdekében, hasonló eszközök (tüdő, hangszálak, fogak stb.) igénybevételével jöttek létre, tehát elvi hasonlóságuk nyilvánvaló és szükségszerű. E csoportok közötti kommunikáció során fejlődtek, egyesültek ill. tűntek el az egyes nyelvek. Ha képzeletben a történelem egymástól elég távoli időpillanataiban nyelvi pillanatfelvételeket készíthetnénk, azt találnánk, hogy egyformán sok és sok féle nyelv él egymás mellett.
A kölcsönhatási modell természetesen tovább finomítható, és fejlettebb változataiban figyelembe veheti egyes népek kipusztulásával, asszimilációjával kapcsolatos folyamatokat és a drasztikusabb kommunikációs események eredményeként kialakuló újabb, kombinációs nyelveket is, melyek pl. az A + B AB C folyamat során jönnek létre, ahol a C nyelv olyan mértékben különbözik az összetevő A és B nyelvektől, hogy külön nyelvnek kell tekintenünk. Jelen mondanivalónk érzékeltetése céljára azonban a modell e durva változatában is eléggé kifejező.
A nyelvek tehát elsősorban nem az evolúció, hanem a kommunikáció termékei. A nyelvek fejlődésében természetesen felismerhetőek az evolúció sajátos jegyei is. A nyelvi evolúció során fokozatosan "hangolódik" a szavak jelentése, meglévő szavak és kifejezések újabb és újabb kapcsolatokban újabb és újabb értelmet kapnak, szabály rendszerek, nyelvi struktúrák épülnek ki és kopnak el. A nyelvi evolúció az egyes emberek közötti kommunikáció során "működik". Mai megjelenési formái: a szleng, a "pesties" kiejtés, a típusos "hibák" terjedése stb. Ezeknél az evolúciós változásoknál azonban nagyságrendekkel gyorsabb és átfogóbb változásokat eredményez az egymással kapcsolatba kerülő, korábban egymástól független közösségek közötti kommunikáció. Ez a kommunikáció teszi lehetővé, hogy az egyes közösségek tagjai új dolgokkal, fogalmakkal, viszonyokkal ismerkedjenek meg, ez a kommunikáció termékenyíti meg a közösségek kultúráját. E kommunikáció kerete lehet a kereskedelem, a diplomácia, de még inkább lehet a háború, a más közösség feletti hatalom tartós megszerzése, de elegendő a tartós térségi dominancia is. Különösen a lassú változásokat felmutató, őskori időszakokban van jelentősége a közösségek közötti ilyen kommunikációnak, amikor egy-egy zárt közösség életmódja, szokásrendje stb. akár évszázadokig tökéletesen változatlan maradhatott, de a szomszédos közösségek közötti, agresszív kommunikáció következtében egy-egy közösség nyelve, kultúrája, életmódja akár egy generáció-töredéknyi idő alatt is drasztikusan megváltozhatott. De ugyanezt a modellt ismerhetjük fel a különböző történelmi korokban a sumér, a latin, majd az angol nyelv hatásainak széles körű kisugárzásában is.
Annak, hogy egy nyelvben új struktúra jöjjön létre, sokkal nagyobb valószínűséggel az az oka, hogy egy más nyelvtől azt átveszi, mint az, hogy saját maga kialakítja. Elgondolkodtató pl. hogy egyes nyelvekben miért van többféle múlt idő (folyamatos, előidejű, régmúlt, elbeszélő múlt stb.), annak ellenére, hogy – egyéb eszközök segítségével (időhatározók, viszonyszavak stb.) ugyan, de – egyetlen múlt idővel is kifejezhető elvileg tetszőleges múltbeli történés vagy cselekvés. A "rendes" múlt idő mellett pl. egy "múlt előtti múlt" jellegű szerkezet kialakulása a legegyszerűbben úgy modellezhető, hogy két rokon nyelvet (esetleg dialektust) beszélő közösség találkozásakor mindkét nyelv egymástól eltérő múlt idejű szerkezetének használata – fokozatosan az egyik vagy másik vagy minkét közösség nyelvében – általánossá válik. De mivel két különböző forma azonos tartalommal sokáig nem élhet egymás mellett, az egyik vagy másik formához kötődő tartalom lassan elhangolódik. Pl. az egyik múlt időhöz a "még régebben", "nagyon múlt" jelentés társul, s fokozatosan kialakul a karakterisztikus "régmúlt" jelentés. Hasonló kérdés a magyar nyelv élő ill. már kihalt múlt idejű szerkezeteinek (dolgoztak, dolgozának, dolgoznak vala) kialakulása ill. elhalása is.
A nyelvek közötti szókincs és struktúra kölcsönzés természetes és szükségszerű velejárója a fordításnak. Amennyire nyilvánvaló igazság ez a mai, "globalizálódó" világban, annyira nyilvánvaló ez a múltban is, ha a folyamatok méretei szolidabbak is. De felismerhetünk egy más tendenciát is: az írásos nyelvhasználat térnyerése, a standard helyesírási és kiejtési szabályok kikristályosodása, az egyes nyelvek fokozatos finomodása, kifejező erejének növekedése a civilizált nyelveket "egyenszilárddá" fejlesztette, és ma már egyre kisebb az esélye annak, hogy az egyes nyelvek kölcsönhatásának eredményei rövid távon is világosan felismerhetőek legyenek.
Eddigi fejtegetéseimben nem használtam olyan információt, mely specifikusan a finnugor népekre-nyelvekre vonatkozna. Mondanivalóm nem "anti-finnugor" fogantatású, mert lényege az, hogy a nyelvek leszármazási elmélete önmagában és általában elégtelen a valós nyelvfejlődési, nyelvtörténeti folyamatok modellezésére, és így a következtetések alkalmazhatóak pl. az indoeurópai nyelvcsalád nyelveire is.
Valóban, az indoeurópai nyelvcsalád elmélete sokkal szorosabb és gazdagabb kötelék rendszerre támaszkodott annál, mint amilyent a finnugor nyelvekkel kapcsolatban valaha is elképzelhetnénk, de már ez az elmélet is megdőlt. Csak egyetlen idézet a vonatkozó külföldi szakirodalomból: "...meg kell szabadulnunk olyan elavult nézetektől, mint például az egységes ősnép, az őshaza, a közös ősnyelv tézisei, vagy az indogermán nyelvek állítólagos szétágazódása útján keletkezett különféle germán nyelvi alcsoportok teóriái....." (P.Bosch-Gimpera: Die Indoeuroper). További nem magyar szerzők, akik a felismerésig már eljutottak: Solta, Pokorny, Nehring, Pittioni, Pulgram, Kronasser, Altheim, Kretschmer stb.
Lássunk tehát egy példát az indogermán nyelvcsaládból, s ne is a beláthatatlanul távoli múltból, hanem olyan korból, melyre vonatkozóan már nem csak a fantáziánk rendezheti gondolatainkat. Lássuk az angol nyelvet.
Az Új magyar lexikon szerint: ".... a germán nyelvek egyike. Németország északi részéből bevándorolt nyugati germán törzsek (angolok, szászok, jütök) nyelvjárásából alakult. A normannok hódítása után a 11-14. században nagyobb számú francia, majd kelta, skandináv és latin jövevényszó került az angol nyelvbe. ...." (hogy a "Németország", meg a "skandináv jövevényszó" hogyan került a mondatba, ne firtassuk).
A Magyar Larousse szerint: "A mai angol nyelv a brit szigeteken alakult ki az V. században. A kelta nyelvet az angol, szász és friz hódítóké váltotta fel. .... A normann hódítás (1066) következtében mintegy három évszázadon keresztül idegen hatások érték: a francia nyelv hivatalossá tétele mélyreható változásokat hozott a szókészletében. ...." (hogy a kelta nyelv előbb volt vagy utóbb, hogy az V. század elegendő volt-e az angol nyelv kialakulásához, hogy mit kell érteni „francia” nyelven, most szintén nem firtassuk).
Az idézetekben említett népek/nyelvek jó része vagy talán mindegyike besorolható az indoeurópai családba, de amiről az idézetek szólnak, az nem a "nyelvfa", hanem a népek és nyelvek egymásra gyakorolt hatása. Mindkét idézet több összetevő nyelvet említ, ami mögött különböző módon beszélő emberi közösségek voltak, s mindkét idézet megemlíti, hogy egy további nép hódítása nyomán újabb változások következtek be a nyelvben. A hivatkozott két lexikon – akarva, akaratlan – pontosan a nyelvfejlődés kommunikációs elméletének gondolati alapján határozza meg az angol nyelv kialakulását. A címszavak szerzői nyilván nem gondoltak semmilyen nyelvfejlődési elméletre, csak egyszerűen leírták azt, amit igaznak tartottak ill. tudtak.
De lépjünk tovább még egy lépéssel. Tételezzük fel a fenti példa nyomán, hogy egy indoeurópai nyelv két (vagy több) másik, korábban kialakult, szintén indoeurópai nyelv egymásra hatásából jött létre. Feltételezhetjük-e, hogy az "alkotó" nyelvek már színtiszta evolúciós módon jöttek létre az indoeurópai ősnyelv egy és ugyanazon leszármazottjából? Csak akkor, ha egyúttal feltételezzük azt is, hogy az alkotó nyelveket beszélő, korábban együtt élő két nép az evolúciós fejlődés során egymástól teljes mértékben függetlenedett, semmilyen egyéb nyelvi hatásnak sem volt kitéve, pl. úgy, hogy egy szigeten élt, mely egy vulkánikus robbanás következtében ketté tört és elúszott egymástól. A feltételezés nyilván abszurd. A nyelvek nem csak az írásos emlékeket hagyó korszakokban, hanem korábban is a kommunikáció termékei voltak, azokban a korokban is, amelyekből már nem maradtak fenn adatok a kommunikáció menetére vonatkozóan.
A nyelvfejlődés leszármazási elméletének finnugor irányzata akkor vált igazán károssá, amikor dogmává merevedett, és képviselői megakadályozták, hogy a finnugor rokonságon kívül más irányú rokonság is vizsgálható legyen. Így a magyar tudomány mind a mai napig adós maradt a lehetséges más kapcsolatok finnugor szintű és ambíciójú elemzésével. Többek között emiatt is hiányzik egy olyan, tudományos igényű kép, mely bemutatná a magyar nyelv és a világ más nyelvei közötti hasonlóság mértékét. Nem tekinthető tudományosan kellően megalapozottnak a finnugor nyelvi rokonság ténye sem, ha a rokonság mértéke valamilyen módon nincs számszerűsítve, és más irányú rokonságok mértékével nem összevethető.
A szakirodalomban ismertek olyan kezdeményezések, melyek a rokonság mértékének valamilyen számszerűsítésre irányulnak, s bár ezek távolról sem kiérleltek, alacsony megbízhatóságuk éppen azt nyomatékosítja, hogy a rokonság fogalmának pontos, matematikai eszközöket is igénybe vevő meghatározása, a rokonság mértékének mérése nélkülözhetetlen.
A rokonság mértékének sokoldalú meghatározása azért is
fontos, mert a különböző nyelvekben ugyanazok a strukturális elemek
variálódnak. A finnugornak mondott magyar nyelv megközelítően leírható az
indoeurópainak mondott latin nyelv fogalmaival, a latinban is van deklináció és
konjugáció, holott a finnugor nyelveket mondják "ragozó" nyelveknek,
a finn nyelvben a partitívusz eset az egyetlen, mely
eltér a tipikus indogermán esetektől stb. A finnugor rokonság mértéket
nélkülöző állítása helyett el kellene helyezni a
magyar nyelvet (is) egy objektív hasonlósági mátrixban. E mátrix sorait is és
oszlopait is a világ nyelvei képeznék ugyanabban a sorrendben, s az A sor és B oszlop által meghatározott két nyelv
hasonlóságának (rokonságának) mértékét az A sor és B oszlop metszéspontjában lévő
szám határozná meg. E szám értéke a teljes (ön-) rokonság esetén (az átlóban)
Amennyiben a leszármazási elmélet gondolkozásmódjától megszabadulhatnánk, új alapokra helyezhető lenne az összehasonlító nyelvészet is. Ekkor ugyanis megszűnik a más nyelvcsaládba sorolt nyelvek összehasonlításának tilalma. Valójában csak ilyen alapon juthatunk el a tudományos nyelvhasonlítási módszerekhez.
Elképzelhető pl. egy olyan táblázat, melynek sorai a nyelvek, oszlopai pedig a létező nyelvekben felismerhető összes struktúrák (pl. tárgyas ragozás, birtok viszony, névutós szerkezet stb.). Ezen struktúrák mindegyikéhez realizációs értékek rendelhetőek (pl. adott nyelvben nem létezik/létezik, birtok és birtokos sorrendje, a birtok rag helye, alakja, stb.). Az egyes nyelvek ezen struktúrák ill. struktúra változatok használata szerint kategorizáhatóak, s egy-egy nyelv akár több száz, akár több ezer realizációs értékkel minősíthető. Két nyelv megfelelő realizációs értékeinek összehasonlításával, az érték viszonyok megfelelő súlyozásával kialakítható az a 0 és 1 közé eső szám, melyet a fenti hasonlósági mátrixban említettünk.
Mindezek a tudományos célkitűzések döntő módon előbbre vihetnék a történeti és összehasonlító nyelvészet tudományát. De – ismét a magyar eredetkutatás felé fordulva – ennél is fontosabb, hogy nem azt kellene tudományos célként magunk elé tűzni, hogy meghatározzuk, az Uraltól keletre vagy nyugatra volt az őshaza, hanem azt, hogy feltárjuk, milyen mozgások mentén alakult ki a magyar nép. Honnét származnak pl. távol-keleti gén markerjeink? Nem csak a nem jelentős mennyiségű közös finnugor szót kellene unos-untalan emlegetni, hanem azt kellene megvizsgálni, hogy azok a szavaink, melyeket ma ismeretlen eredetű, ősi szavaknak mondunk, honnan származhatnak, őseink dinamikus lovas társadalma milyen népekkel kerülhetett kapcsolatba. Nem őshazát kellene tételezni és körömszakadtig ragaszkodni hozzá, vagy vitatni, hogy itt volt, vagy ott, miközben az is vitatott, hogy milyen genetikai populációk alkották eleinket, hanem időben visszafelé megállapítani, ami megállapítható.
A finnugor őshaza lehetőségével való egyoldalú foglalkozás azért rossz, mert egy túlhaladott tudományos fikció görcsös bizonygatása elveszi a kutató kapacitásokat a valós kérdések vizsgálatától, s a tudományos életet megterheli egy teljesen terméketlen konfliktussal. A laikus olvasók pedig joggal várják el a tudomány gyakorlóitól az elfogulatlan kutatást, állásfoglalást és tájékoztatást.
Dr. Locsmándi Miklós
Budapest, 1998. május