Az opera ügyét rendbe kell tenni!

Az utóbbi hetekben kibontakozott újabb operaházi tragikomédiában az a legtragikusabb, hogy nem arról szól, ami az igazi problémák ősforrása: a hibás kultúrpolitika. Szó esik a vezetők pályázatairól, terveiről, intézkedéseiről, konfliktusaikról egymással, a szakszervezettel és a közalkalmazottakkal, a sztrájkról, a sztrájk jogosultságáról, és mindenről, ami másodlagos. És régen rossz egy ügynek, ha valódi mozgatórugók helyett felszíni konfliktusokról esik a szó.

Az Operaház ügye elsőrangú kultúrpolitikai ügy, s ahhoz méltóan kell hozzá közelíteni. Hogy mennyire kultúrpolitikai ügyről van szó, annak szemléltetéséhez hadd említsem meg egy személyes élményemet.

2002 telén Japánban jártam, s szerencsém volt eljutni egy kabuki színházba. Annak a tisztelt olvasónak, aki még nem találkozott ezzel a műfajjal, csak annyit kell tudnia róla, hogy egy nagyon sajátos műfajról van szó, rendkívül kemény és az európaitól nagyon távoli tradíciókkal. A kabukit - európai értelemben - absztrakt pantomimként definiálhatnánk, ahol a színészek gesztusai nem a hétköznapi gesztusok utánzásával fejezik ki mondanivalójukat, ehelyett egy hagyományos kód-rendszerben foglalt jelentést képviselnek. A színészek mozgása, jelmeze, a kísérő zenészek hangszerei, játéka minden porcikájában idegen az európai hagyományoktól. A produkciót csak az élvezheti eredeti értelmében, aki a hagyományokat - a kódot - pontosan ismeri. Azt láttam, hogy a körülöttem ülő helybéliek olyan lelkesedéssel figyelik az eseményeket, mint nálunk az 50-es években egy futballmeccset. A kabuki élvezői a gesztusok eredeti, hagyományos jelentését jó ismerték. A játék közben a közönség soraiból gyakori bekiáltások hangzottak fel, melyek jelentését később is csak nagy nehézségek árán sikerült megfejtenem. Így tudtam meg, hogy a kabuki a japánok számára is „rétegkultúra”.

Elképzeltem, mit érezhet, mit gondolhat - a fordított helyzetben - egy japán, ha jegyet vált Budapesten, az Operaházban Erkel Bánk Bánjára, vagy Bayreuthban a Mesterdalnokokra? Valami hasonlót, mint én Tokióban: távoli, egzotikus, de rendkívül kifinomult, igényes művészettel találkoztam.

Feltehető a kérdés: kinek kell ma Japánban, a számítógépek és banki tranzakciók világában egy olyan kulturális „kövület”, mint a kabuki? S kinek kell ma Magyarországon olyan kulturális „termék”, az opera, mely a népességnek kb. 1 %-át vonzza? A kérdést természetesen tovább színezi az a körülmény, hogy az opera nem kifejezetten magyar műfaj, s ha lebontanánk az Operaházat, Európában még százával maradnának értékőrző műhelyek. Valóban, mi végre kell nekünk egy Operaház, mely az adófizetők zsebéből olyan fájdalmasan sok pénzt húz ki?

A kérdésekre a japán példával válaszolhatunk: a japánoknak kell a kabuki, s ami még érdekesebb: kell az opera is. Nem csak hozzánk jönnek meghallgatni, hanem meg is hívják a Magyar Állami Operaházat (és a világ minden neves intézményét), és maguk is megtanulják s csinálják. Nekik ez valamiért fontos, és áldoznak rá. Ugyanezt látjuk a többi távol-keleti országban Indonéziától Koreáig. Csak nekünk nem lenne fontos a mi hagyományos értékünk, az opera?

Mi is a kultúrpolitika feladata? Számon tartani minden kulturális értéket, figyelni a kulturális fogyasztói igények változását, s segítő módon beavatkozni ott, ahol fontos értékek veszélybe kerülnek. Értékvédelem, értékmentés és az új érték létrejöttének támogatása. A probléma általában nem ezen az elvi szinten jelentkezik, hanem ott és akkor, amikor a kultúrpolitika megvalósításához szükséges pénz elkülönítéséről és felhasználásáról kell dönteni. Tudom, sok dimenziója van a kulturális folyamatoknak, s nem vezet jóra a leegyszerűsítő szándék.

A kultúrpolitika nyugodtan sorsára hagyhatja az önfenntartásra képes kulturális területeket, s azokat is, melyek - divat jellegüknél fogva - értékrendünket tartósan nem befolyásolják. Hasonlóan, nem pénzzel, hanem segítő játékszabályok meghatározásával kell segíteni azokat a területeket, ahol a szereplők spontán erőfeszítései nyomán kialakulhat az egészséges értékverseny.

Mi a helyzet az operával? Az opera - különösen magas fajlagos költségeivel - nem képes az önfenntartásra, ugyanakkor európai és nemzeti kultúránk fontos és értékes része. Évszázados hagyományai vannak. De nem csak az operával vagyunk így, hasonlóan drága a szimfonikus zenekari kultúra, a színpadi tánckultúra, a színházkultúra, a szépművészet stb. Nyilvánvalóan nem fogalmazhatunk meg olyan igényt, hogy az adófizetők pénzéből minden olyan kulturális tevékenységet támogatni kell, amely önmaga fenntartására nem képes, de értéket hordoz. A kultúrpolitikának nem lehet célja minden érték védelme, bölcs módon kell védeni nem csak a kulturális értékeket, de az adófizetők pénzét is.

Ha már általánosságban nem indokolható minden magyar operai produkció támogatása, hol lehet, hol kell meghúzni a határt? A kérdés azért nem triviális, mert szerencsére sok olyan operai produkció is megszületik, mely nem a Magyar Állami Operaházé. S a helyes válasz nem is valami skála definiálását jelenti: mint pl. Operaház 60 %, Szeged, Debrecen, Pécs 30 %, eseti rendezvények, fesztiválok 20 %.

A válasz egyértelmű: a Magyar Állami Operaház működését olyan mértékben kell központi forrásokból támogatni, hogy Európa legjobb fővárosi operaházaival azonos színvonalú produkciók létrehozatalára képes legyen. Ez nem finanszírozási kérdés: ez kultúrpolitikai, sőt, nemzetpolitikai kérdés.

Mi történik, ha ez a célkitűzés teljesül? A legfontosabb, hogy létrejön egy magyar mérce, mely minden magyar operai produkciót minősít. Díszletben, jelmezben, zenekari megszólalásban, karmesteri, énekesi, balett-táncosi teljesítményben. Ez a mérce húzza felfele a nem operaházi produkciókat is. Ez a mérce az, ami valójában védi az értéket.

Mi történik, ha ez a célkitűzés nem teljesül? Minden fórumon „eladhatóvá” válnak „másodosztályú” produkciók is, melyeknek létrehozói nyugodtan kitárhatják karjukat, „az Operaházban sem kapsz jobbat!”. Az általános színvonal hanyatlik, s a folyamat önbeteljesítővé válik. Előbb utóbb valaki joggal fogja kimondani: „erre kár az adófizetők pénzét pazarolni”.

Mi tehát a kultúrpolitika feladata az Operaházzal kapcsolatban? Megkísérelem összefoglalni a legfontosabbakat.

1. El kell fogadni, hogy a Magyar Állami Operaház egy természetes kulturális monopólium. Hazai terepen értékversenyre kényszeríteni azért nem lehet, mert nincs annyi pénz, amennyi a versenytársak esélyegyenlőségének biztosításához kellene. A nemzetközi terepen folyó értékversenybe történő bekapcsolódás viszont kifejezetten kívánatos, ehhez az Operaházat, mint „nemzeti vállalkozást”, megfelelően szubvencionálni kell.

Az országos művészeti monopólium fogalma nem szerepel a közbeszédben, valószínű sokan fel is kapják fejüket hallatára. Pedig legfontosabb nemzeti értékeinket mindig is monopolisztikus módon kezeltük. Nem szabad megijedni a szótól. Gondos munkával fel kell öltöztetni az opera monopólium fogalmát hasznos tartalommal.

2. Az operaházi monopólium fenntartásához szükséges finanszírozási szintet törvényben, hosszú távon kell garantálni. A szintnek - a szükséges arányosítási eljárások révén - meg kell felelnie egy átlagos európai fővárosi operaházénak. Az Operaház finanszírozását nem szabad kitenni olyan döntési mechanizmusoknak, melyek az államháztartás pillanatnyi helyzetének vagy politikai áramlatoknak vannak alárendelve.

A finanszírozási garancia nem statikus, nem éves állami apanázst feltételez. Sokkal inkább kölcsönös garanciális elemek egyensúlyát kell, hogy jelentse. Legfontosabb követelmény azonban mégis az, hogy a művészi munka hosszú távra - a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően legalább két évre előre - tervezhető legyen. Nem is követelmény, hogy a garanciát monolitikus módon az állami költségvetés nyújtsa. Nem a forrás, hanem a kiszámíthatóság hangsúlyos.

3. Meg kell komponálni azokat az operaházi belső eljárásokat, melyek a monopólium helyzettel természetesen együtt járó káros tendenciákat (pl. elkényelmesedés, megújulásra képtelenség) kompenzálják, sőt, pozitív minőségi folyamatokat indítanak el. Ezen a téren vannak jól bevált rendszerek, példák (pl. a zenekari tagság rendszeres megújítása nyilvános meghallgatásokkal, rendszeres és független, - nem csak a bemutatókra vonatkozó - nyilvános kritikusi értékelések), melyek erőteljes alkalmazásától éppenséggel ugrásszerű fejlődés remélhető.

4. A fentiekben említett és nem említett kérdéseket megfelelően magas szintű jogszabályokban kell rendezni.

Hogy a jogi szabályozás mennyire fontos, jól példázzák a 2002-es év eseményei. A Rockenbauer Zoltán minisztersége alatti néhány éves kegyelmi időszakban sok minden megtörtént a fentiekben felsoroltak közül. De elmaradt a formális jogalkotás. A szép elvek tanulmányokban és tervezetekben ugyan ma is olvashatók, de elég volt egy új miniszter és egy új főigazgató, hogy még az alapító okirat is megváltozzék, s a már bevezetett reformok is visszaforduljanak vagy elhaljanak. Természetesen a törvényt is módosíthatja egy változó összetételű parlament, de egy széles körű szakmai konszenzuson alapuló törvény rövid úton történő hatálytalanítása olyan kultúrbotrányt váltana ki, melyet kevés politikai erő vállalna. S talán reménykedhetünk abban is, hogy a pártpolitikával szemben, szakmai támogatással, előbb-utóbb megerősödik a nemzeti kultúrpolitika.

Talán első hallásra meglepő lehet, de én nagyon is szükségesnek tartok egy „opera törvényt”. E törvény rögzítené az opera monopólium felső szintű szabályait, tartalmazná az alapító okiratnak a jelenleginél (mely alig mond többet annál, hogy az Operaház operát játszik) sokkal igényesebb megfogalmazását, a finanszírozási garanciát és néhány egyéb szabályt. Módosítani kellene az Operaházra vonatkozó jogszabályok körét. A működtetést illetően ki kell emelni az Operaházat jelenlegi státusából, s nagyobb gazdálkodási mobilitást kell lehetővé tenni. Létre kell hozni egy új jogi kategóriát a vezető színpadi művészek besorolására, hogy ne kelljen a közalkalmazotti és szabadúszó státus között egyensúlyozni. A szervezeti és működési szabályzatot ki kell egészíteni a művészi minőség mérésének-kezelésének szabályaival.

Korábban említettem, hogy a kultúra sokdimenziós probléma, optimális működtetése az egyes szereplők számára lehetőleg „testhezálló” szabályozást igényel. Vannak is ilyen, szakmai jogszabályok, mint pl. a filmtörvény. A jogalkotó számára mindig kényelmesebb a már meglévő jogi megoldások alkalmazása, mint specifikus - és a jogalkotó, de a jogalkotót megbízó politikus számára is ismeretlen - helyzetekre specifikus szabályok megalkotása. Az Operaház esetében sokszorosan is indokolt lenne a jelenleginél lényegesen testre szabottabb jogi környezet létrehozása. Szélső megoldásként valóban elképzelhető egy olyan opera törvény, mely teljes körűen opera specifikus. Ez nyilván nem az optimális út, de a jelenlegi, minden művészeti intézményt egy kalap alatt szabályozó rendszer sem jó, legalábbis az Operaház számára nem.

Kicsit még tágítva a horizontot, el lehet gondolkodni azon, hogy vannak-e az Operaházhoz hasonlóan speciális szabályozást kívánó intézmények? Vannak-e más, természetes kulturális monopóliumok Magyarországon? Az önként adódó analógiák, mint pl. a Nemzeti Színház, a Nemzeti Filharmonikusok, a Nemzeti Múzeum, nem jó példák, mert, bár egy-egy ágazaton belül vezető, minőség-meghatározó szereplők, mégsem tekinthetőek monopóliumnak, hiszen saját területükön értékversenyt folytatnak. Lehet, hogy az Operaház az egyetlen magyar művészeti intézmény, mely különös jogi szabályozást igényel? Ha valakinek idegen ez az elképzelés, gondolja végig: ha Pozsony, Kassa és Nagyvárad Magyarországhoz tartozna, az opera monopóliumot nem lehetne a budapesti Magyar Állami Operaházhoz kötni. Ha Magyarország el tudna tartani legalább három, teljes profilú operaházat, hasonlóan nem beszélhetnénk kívánatos opera monopóliumról.

Mielőtt elképzeléseimet olvasóim etatista, konzervatív és más dehonesztáló jelzőkkel illetnék, sietek leszögezni, hogy az én véleményem szerint az opera monopólium gondolata - az adott magyarországi viszonyok között - egy világosan nemzeti liberális gondolat, mely az operaházat éppen azért emelné monopol helyzetbe, mert az állami kultúra-támogatás lehetőségeit nem bővíteni, hanem inkább szűkíteni igyekszik. Társadalmunk fejlődési vonalát szemlélve azt látom, hogy egyre több ember vonzódik valamilyen, a termék-előállítástól egyre távolabb eső tevékenységhez, ezzel egyre többen szeretnének részt venni kulturális javak előállításában, de ezen javak piaca nem bővül ugyanilyen mértékben. E tendenciákat látva az adóbevételeknek a kultúra támogatására fordítható része sem növelhető lehetőségeket felül. Ebben a helyzetben az „ide is egy kicsit, oda is egy kicsit” elvei csak folyamatos elégedetlenséghez vezetnek. Jól átgondolt, vállalható prioritások szükségesek. 

Az opera ügyének rendbetételekor tehát nem az előadás számokon meg a vezetők pályázatának tartalmán kellene vitatkozni, hanem rendezni kellene rendezetlen közös dolgainkat.

dr. Locsmándi Miklós

Budapest, 2006 május 23.