Még egyszer a GIRO-ról

Az utóbbi hónapokban megszaporodtak az országos elszámolás-forgalmi rendszerrel, a GIRO-val kapcsolatos híradások. Néhány héttel ezelőtt a Magyar Nemzet hasábjain is megjelent egy viszonylag részletes tájékoztatás. A GIRO-ról kiszivárgó hírek azt sejtetik, valami nincs rendben a GIRO körül, vannak, akik a projekt közeli leállításáról beszélnek. Vajon mi lehet e hírek mögött?

Jómagam különböző bankok számítástechnikai szervezetének vezető munkatársaként ill. előbb a bankközi szakértői bizottság, majd néhány évig a GIRO Rt igazgató tanácsának tagjaként a GIRO indulásától kezdve ez év tavaszáig közelről figyelhettem az eseményeket. Kezdettől fogva úgy tekintettem a projektre, mint a magyar bankrendszer legnagyobb jelentőségű technológiai fejlesztésére.

A GIRO rendszer kialakítására vonatkozó döntés a magyar bankrendszer egyszintűről kétszintűre történő átalakításakor kikerülhetetlen lépés volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy a számlatulajdonosok (gazdálkodó szervezetek és magánemberek) átutalásai nem egy intézményen (a Magyar Nemzeti Bankon) belül, hanem sok bank között zajlanak, nélkülözhetetlen egy olyan központi "rendező pályaudvar", mely az átutalásokat egységes szabályozással és egységes technológiával képes a címzett bankhoz irányítani. Csak egy ilyen rendszer képes a bankok számlavezetőjének, a Magyar Nemzeti Banknak napi ciklikussággal jelezni, hogy a végrehajtott bankközi átutalások kapcsán az egyes bankok egymással szemben milyen netto pozícióba kerültek. Gondoljuk meg: n számú bank esetén n*(n-1)/2 számú pozíciót kell ily módon vezetni (ez 50 bank esetén 50*49/2=1225 pozíciót jelent, mely sok ezer egyedi átutalásból áll össze). Nyilvánvaló, hogy ez csak egy nagy teljesítményű számítógép és országos adatátviteli hálózat segítségével lehetséges.

A GIRO maroknyi csapata magas fokú szakszerűséggel, a feladat jelentőségét világosan felismerve fogott munkához, s az akkori időkben egyetlen járható utat választva többlépcsős pályáztatást kezdeményezett, melyhez megnyerték a Világbank támogatását is. Az első pályázati lépcsőben annak a külföldi cégnek a kiválasztására került sor, mely a rendszer részletes koncepcióját kialakította, a második lépcsőben a megvalósítást végrehajtó cég kiválasztása történt meg.

A pályázatok kiértékelését válogatott hazai és külföldi szakértők végezték, a tervező munka segítésére, valamint a bankok sajátos szempontjainak érvényesítése érdekében bankközi szakértői bizottságot hoztak létre. A projekt előre haladtával a GIRO további bankközi bizottságok sorát hívta életre, hogy a bankok előkészületi munkálatait is összehangolják. A konkrét tervezés/fejlesztés mellett a GIRO szakmai konferenciák sorát szervezte a résztvevő bankok számára, hogy a sajátos feladattal és a felvetődő problémákkal mennél jobban megismerkedhessen a szélesebb banki közvélemény is.

Mindezek alapján azt kell gondolnunk, hogy végre egy olyan projektnek lehetünk tanúi, melyre nem nyomja rá bélyegét a kicsinyesség, a szűklátókörűség, mely nem veszik el a tapasztalatlan hazai vállalkozók kudarcainak süllyesztőjében, sőt, reményünk lehet arra, hogy egy  nemzetközi szinten is kiváló rendszer születik.

Hol akkor a hiba ?

Szilárd meggyőződésem szerint a problémák gyökere a bankok érdektelensége és ellenérdekeltsége körül keresendő.

Állításom könnyen belátható, ha végiggondoljuk, milyen módon befolyásolja a GIRO a bankok versenyhelyzetét. Lényegében sehogy. A GIRO csak akkor veheti át a neki szánt funkciót, ha mind a küldő, mind a fogadó bank (vagy bankfiók) benne van a rendszerben. Egyedül egy bank sem használhatja a rendszert. Elsőnek lenni tehát nem jelent versenyelőnyt. Másodiknak lenni csak azoknál az ügyfeleknél jelent gyorsabb kiszolgálást, azaz versenyelőnyt, akiknek átutalása éppen az első bankot érinti, (és vica versa). Nagy banknak nem érdemes az elsők között lenni, mert tranzakcióinak nagy része még nem csatlakozott bankkal kötné össze, kis banknak szintén nem érdemes, mert a tranzakció nagy valószínűséggel nagy bankkal hozná kapcsolatba, amelynek nem érdemes.... Riasztó az is, hogy abban a nem túl rövid átmeneti időszakban, amikor a GIRO már működik, de még nem kizárólagos, a már csatlakozott tagoknak kétféle eljárást kell párhuzamosan életben tartaniuk, a régit is és az újat is. Nagy bankok esetén az átállás várhatóan fokozatosan történhet, ez tovább bonyolítja az ügyet. A kettős ügyvitelt csak az utolsóként csatlakozó kerülheti el.

Elsőnek (az elsők között) elkészülni a kapcsolódó, nem jelentéktelen belső fejlesztésekkel tehát egyik banknak sem érdeke. Márpedig fejleszteni valója - s éppen az informatika területén ne lenne ? - minden banknak van bőven. Miért fordítsák a korlátos forrásokat egy olyan fejlesztésre, mely annál jobb, mennél inkább a középmezőnyben készül el ? A bankok tehát a kivárásra játszanak. Ha az első néhány bank már megindult, s látszik, hogy működik a gépezet, akkor még mindig van néhány hónap arra, hogy felpergessék az előkészületeket.

Az ellenérdekeltség más területen is jelentkezik. Az új GIRO kemény követelményeket támaszt a résztvevő bankokkal szemben, nagyon rövid időt (lényegében csak néhány órát) engedvén arra, hogy az ügyfél átutalási kezdeményezéséből GIRO tranzakció váljék, ill. hogy az átutalást fogadó bank a visszajelzést megadja. Amennyire fáj az ügyfeleknek a mai hosszú lebonyolítási idő, annyira nem szívesen vállalják a bankok a szoros kötöttségeket.

Az ellenérdekeltségre természetesen egyik bank sem hivatkozik. Annál kevésbé tehetik, hiszen az MNB idejében deklarálta, hogy a GIRO elkészülte, majd megfelelő türelmi idő után kötelező lesz minden bank számára a rendszer használata, akár úgy, hogy csatlakozik a rendszerhez, akár úgy, hogy tagbankon keresztül indítja az átutalásokat. Milyen lehetőség marad az ellenérdekeltség érvényesítésére ezek után?

Szakmai kifogásokat lehet támasztani az éppen elkészülő rendszerrel szemben.

Szakmai kifogásokat mindig ki lehet találni. (Az időzítés persze fontos. Túl korán nem szabad, mert akkor halasztó hatályuk kicsi lesz. Legjobb az elkészülés előtti utolsó percben.) A rendszerváltás utáni években különösen könnyű arra hivatkozni, hogy a mai helyzetben már másképpen döntenénk, más GIRO-t csinálnánk, a készülő nem felel meg a követelményeknek.

Természetesen, ha a szakmai kifogás felmerül, további lamentálásnak helye nincs, a kifogást meg kell vizsgálni, s ha tényleg alapos, a szükséges intézkedéseket is meg kell tenni. (De ki lesz az, aki - megvizsgálván - alaposnak nyilváníthatja a kifogást, hiszen a legjobban azok ismerik a megoldandó feladatot, akik mostanáig közvetlenül dolgoztak rajta). Mindenesetre én a mai napig nem hallottam olyan szakmai kifogást, ami alapos lett volna.

Félő, hogy ezen az úton a GIRO utoléri BŐS-t. Annyi szakmai érv hangzott el a vízlépcső ügyben is pro és kontra, hogy bárki, aki nem szakember, képtelen az eligazodásra, s a szakmai vitából törvényszerűen érdekcsoportok "politikai" vitája lesz. Félő, hogy a GIRO ügye, a magyar pénzforgalmi rendszer korszerűsítésének, milliónyi számlatulajdonos magasabb színvonalon történő kiszolgálásának ügye zátonyra fut.

A magyar bankrendszerben meglévő, jórészt a múltból örökölt feszültségeket - különösen az első bankcsődök után - az egész ország érzékeli. Magam is jól tudom, hogy a bankoknak súlyos problémák tömegével kell megbirkózniuk. Ebben a helyzetben emberileg érthető is, ha az az ügy, mely sok energiát kíván, de belsô problémát nem old meg, üzleti előnyt nem eredményez, sőt újabb gondokat gerjeszt, nem kap megfelelő prioritást. Az ország felemelkedése szempontjából fontos ügyekben azonban nem érvényesülhet a "megértem és megbocsátom" erkölcsi igazsága. Véleményem szerint az összes érdekelt erőnek, a Kormánynak, a Pénzügyminisztériumnak, a Magyar Nemzeti Banknak, a Bankfelügyeletnek együttesen kell nyomást gyakorolniuk azokra a bankokra, melyeknek nem volt elég négy és fél év a saját előkészületeik megtételéhez.

Budapest, 1992 szeptember 3.