KOVÁCS DÉNES
A Zeneakadémia alapításának 125-ik évfordulója alkalmából az elődök előtti tisztelgés jegyében sorozatot indítunk, melyben először zenei életünk azok kiválóságaival készítünk interjút, akik az elmúlt évtizedekben az Akadémia rektorai voltak. Elsőként Kovács Dénest kértük fel beszélgetésre, aki 1966. és 1980. között az Akadémia főigazgatója majd rektora volt, s aki éppen ez év áprilisában 70 éves.
Az 1984-ben megjelent Brockhaus Riemann Zenei Lexikon címszava nagyon szűkszavú:
„… A Fodor Zeneiskolában Rados Dezső, a bp.-i Liszt F. ZF-n Zathureczky Ede növendéke. 1955-ben a londoni Flesch hegedűverseny díjnyertese. 1951-59. az Áll. Operaház koncertmestere. 1957. óta a Liszt F. ZF tanára, 1966-80. főigazgatója, majd rektora. Jelenleg tanszékvezető egyetemi tanár. Hangversenykörútjai során Afrika, Ausztrália és Dél-Amerika kivételével az egész világot bejárta. Nevéhez fűződik több új magyar mű bemutatása, játékát számos hanglemez őrzi.”
Az 1979-ben megjelent „Ki kicsoda a magyar zeneéletben?” felsorolja művészeti díjait is: Liszt díj II. fokozat 1954., Liszt díj I. fokozat 1958., Kossuth díj 1963. A kiadvány már nem tudhatott sem az első Bartók-Pásztory díjról (1985.), sem a másodikról, melyet éppen az interjú előtt két nappal kapott meg.
A gazdag életpálya áttekintését Kovács Dénes a nagy elődökre történő visszaemlékezéssel kezdi.
Liszt jelenléte – bár nem volt folyamatos – meghatározó volt a Zeneakadémia első éveiben. Hasonlóan meghatározó lett Hubay Jenő személyisége. Az ő kortársa volt pl. Auer Lipót, Joachim József, Vieuxtemps, kíváló hegedűsök és egyéniségek, akiknek munkássága egy-egy hegedű iskolát hozott létre. Hubay, mielőtt hazahívták, Brüsszelben tanított, és sokoldalú, művelt ember volt, sokfele megfordult, összegyűjtötte és hazahozta a nagy iskolák szellemét és gyakorlatát, mindazt, ami az ő korában értékes volt. Nála egységbe és harmóniába került a játék-technika, a virtuozitás a zenélés spontaneitásával. De a magyar muzsikusok mindig is sajátos módon közelítettek a zenéhez, s a régiek kisugárzása ma is él. Ezek azok a tényezők, amelyek megalapozták az azóta híressé vált Hubay iskolát.
Rados Dezső volt az első tanárom, nagyon jó hangszeres alapot adott. Úgy érzem, azóta is hiányzik az a lényegre törő hangszer tanítás, melyet nála tapasztaltam. Aztán Zathureczky Ede az Akadémián, aki tanárként Hubay iskolájának hagyományait folytatta. Kell-e ennél jobb indítás?
Ma nagyon sok a jó hegedűs, s a hangfelvételek korában nagyon fontossá vált, hogy a játék precíz legyen. Ez nagyon magas követelmények elé állítja mind a tanárt, mind a tanítványát, de nem minden szempontból előnyös. Néhány évtizeddel ezelőtt egy-egy felvételt hallgatva meg lehetett mondani, ki játszik. Szigeti, Huberman, Heifetz, Menuhin nem csak kiváló hegedűsök voltak, de zenélésük egyéni is volt. Ma – a „tökéletes hangzás” jegyében – egyfajta ízlés szabványosodás tanúi vagyunk. A túlzott biztosítás az élményszerűség kárára megy. Amit a perfekcióval nyerünk, a spontaneitásból elveszítjük. Szerencsére manapság tapasztalható egy másik tendencia is, egyre több az élő hangversenyfelvétel. Ez nagyon jó. De az is igaz, hogy a hangfelvétel olyan kontrollt nyújt a gyakorló művésznek, amit másképpen nem kaphat meg, kíméletlenül szembesíti mindazzal, amit nem akart vagy másképpen akart csinálni.
Nagyon fontos, hogy a gyermek már a kezdetek kezdetén jó kezekbe kerüljön, mert a hibás beidegződések kiiktatása nagyon nehéz. Ezért is kezdeményeztem az un. „különleges tehetségek osztályát”, ahova már 10-12 éves korban felvesszük a legtehetségesebb gyerekeket, mert tapasztalatom szerint nagyon sok kárt okoztak az iskola fokozatok – zeneiskola, konzervatórium, akadémia – közötti tanár váltások.
Fontos, hogy kezdettől fogva kiegyensúlyozottan fejlődjék a bal és a jobb kéz. A jobb és bal egyenlő. Korábban voltak, akik a hangszertanítást pengetéssel kezdték, s a bal kéz már elért egy bizonyos ügyességi szintet, amikor először a vonót kézbe szabadott venni. Ez a különbségtétel aztán később már nagyon nehezen volt megszüntethető. Ha már egyáltalán különbséget teszünk, inkább azt mondanám, a jobb kéz az elsődleges, hiszen a vonóval képezzük a hangot, a ballal csak a magasságot befolyásoljuk.
Bevált a különleges tehetségek osztálya? A gyerekkori ügyesség nem garancia a pályaalkalmasságra …
Igen, egyértelműen bevált. Akiket ide felveszünk, szinte kivétel nélkül végigjárják az utat az akadémiai diplomáig, s jó zenészek lesznek. Arra persze, hogy valakiből művész is lesz, nincs garancia. Nekünk azt az atmoszférát kell megteremtenünk, ami a művésszé váláshoz segít. A művészet maga a cél, nem a személyes karrier.
Bennem sohasem volt személyes rektori ambíció. De, amikor Szabó Ferenc távozásával megüresedett a rektori szék, a kollégák, akik ismerték elveimet és elképzeléseimet, bíztattak, és én végül elvállaltam.
Az egyik ambícióm az volt, hogy azokat a jelentős tanár-személyiségeket, akiket korábban eltávolítottak az Akadémiáról, mint pl. Ádám Jenő, Molnár Antal, visszahívjam. Sajnos, ez nem sikerült. Talán olyan mély volt bennük a sérelem, hogy nem tudták elfelejteni. Másik ambícióm az volt, hogy a hangszeres növendékeinknek biztosítsuk a tisztességes tanulási-gyakorlási feltételeket. Számukra alapvető jelentőségű, hogy legyen elegendő idejük a gyakorlásra. Ezért megtiltottam, hogy 14 óra előtt bárkinek csoportos órája legyen, a délelőtt legyen a hangszeré.
Súlyponti kérdésnek éreztem az általános műveltség és a hangszeres előmenetel közötti kényes egyensúly helyreállítását. Ennek érdekében bevezettem, hogy a fontosabb tárgyak az indexben dupla súllyal szerepeljenek. Lazítottam az előadásokon való jelenléti kötelezettségen is. Elvem az volt, hogy egy felsőoktatási intézményben a kollokviumi teljesítmény döntse el az érdemjegyet, ne pedig az előadáson való jelenlét.
1951-ben az Operaházban kezdtem. Az Operának akkoriban Tóth Aladár volt az igazgatója. Csodálatos emberekkel hozott össze a sors, Szabolcsi Bence, Ungár Imre, Fischer Annie…. Koncertek után együtt felmentünk Tóth Aladárék lakására, és éjszakába nyúlóan beszélgettünk, zenéltünk. Ami a kedvenceket illeti, nem szeretem sem a kategorizálást, se a tudatos szakosodást. Fiatalon Mozart játékosként tartottak számon, de a Flesch versenyt Brahms koncertjével nyertem meg. Lemezre vettem Beethoven összes szonátáját, Vivaldi, Corelli, Mozart hegedűversenyeit, sok kamaraművet, kortárs darabokat is, rengeteg felvételem van a rádió archívumában is.
Igen, az egyiken a Beethoven és a Brahms koncertet játszom, a másik kamaraest lesz, ahol Eduard Gratz lesz a társam, aki itt, Budapesten nyert hegedűversenyt, és pályakezdésünk ugyanarra az évre tehető. A koncertek ötlete egyébként nem tőlem származik. Kollégáim, barátaim, tanítványaim kértek fel. S hogy mi foglalkoztat ? Szeretném, ha a növendékek megtanulnának önállóan dolgozni, mert a fő dolog az, hogy akkor is fejlődőképesek legyenek, amikor már nincs mellettük tanár.
Az időnk sajnos lejárt. Kovács Dénes tanár úrral felsétálunk a Hubay terembe, abba a terembe, ahol annak idején Hubay Jenő majd Zathureczky Ede is. tanított, ahol tanár úr akadémistaként tanult. A teremben egy törékeny kislány és egy erőteljes fiatalember vár órára. Lugosi Zsófia 13 éves, a különleges tehetségek osztályába jár, Bánfalvi Zoltán elsőéves akadémista. Amíg a fényképezőgépet előkészítem, Zsófi már játszik is. Hegedűhangja meglepően telt, egészséges, tiszta, fényes, játéka már szinte virtuóz. Hamarosan változik a felállás, Zoltán Bartók hegedűversenyének részletét mutatja természetes magabiztossággal, világosan, biztos stílusérzékkel.
De nem zavarhatok tovább. A folyosón az egyik ablakmélyedésben fiatal hölgy gyakorol, Zsófi nővére, Lugosi Veronika, másodéves akadémista, szintén a tanár úr tanítványa. A kérdésre, hogy mit mondana tanáráról, pillanatnyi gondolkodás nélkül bukik ki a válasz: „Csodálatos zenész … olyan rálátása van mind a technikai, mind a zenei dolgokra, ami egyedülálló itthon is, világszerte is ….”
Születésnapja alkalmából a Baráti Kör tagjai nevében további művészi sikereket, tanítványaiban sok örömet, magánéletében jó egészséget és boldogságot kívánunk Kovács Dénes tanár úrnak.
dr. Locsmándi Miklós
2000. március 29.