Kertesi Ingrid

Legutóbbi, 2003 őszi számunkban a Budapest Saxophone Quartet vezetőjével, Szepesi Bencével készített interjút közöltük abból az alkalomból, hogy május 31-én a Belvárosi Főplébániatemplomban rendezett hangversenyén az együttes bemutatta új, Kertesi Ingrid közreműködésével készített lemezét. Kertesi Ingrid, opera-, oratórium- és dalénekesnő a Baráti Kör közeli barátai közé tartozik, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy tavalyi Solti emlékünnepélyünk keretében rendezett kis házi hangversenyen vállalta a közreműködést a Baráti Kör által támogatott fiatal művészekkel.

Honnét származik Baráti Körünk iránti szimpátiája?

Rendkívül fontosnak tartom a Baráti Kör azon tevékenységét, mellyel a fiatal zeneakadémistákat támogatja akár ösztöndíjjal, akár fellépési lehetőség szervezésével. Emlékszem, hogy saját pályakezdésem idején mennyire fontos volt számomra is, hogy szereplési lehetőséget kapjak, hogy idősebb, tapasztaltabb művészekkel együtt léphessek fel. De ennek a fordítottja is igaz: magam is élvezem az együttdolgozást azokkal a fiatalokkal, akikből süt a tenni vágyás, a bizonyítási szándék, s ráadásul tehetségesek is. Úgyhogy nagyon örültem a Solti emlékkoncertre történő felkérésnek is.

Akkor egy ritkán hallott, és érdekes összeállítású Schubert művet énekelt, a Pásztor a sziklán-t. Szopránhang, klarinét és zongora

A hely és az alkalom a kamara műfajt részesítette előnyben, és én magam is fontosnak tartom, hogy mennél több kamarazenét énekeljek. Az én gondolat- ill. ízlésvilágomban fontos az, hogy az énekhang mennél jobban beilleszkedjék a hangszerek hangja közé, hogy az emberi hangszer – különösen a kamarazenében – egy legyen az egyenjogú hangszerek között. A Pásztor a sziklán éppen egy olyan mű, melyben az énekhang folyamatosan felelget a klarinétnak.

A közbeszéd azt tartja, hogy a hangszeres zenészeknek kell úgy játszani hangszerükön, hogy a hangszer úgy „énekeljen”, ahogy egy énekes énekel. Az Ön megközelítése ennek mintha épp a fordítottja lenne…

Igaz ez így is, úgy is. Persze, a hangszereknek is énekelniük kell, de az is nagyon fontos, hogy az énekhang éppen olyan jól definiált hang legyen, mint egy hegedű, klarinét vagy harsona hangja. S ez nem könnyű, különösen a koloratúr műfajban és a zenekari kíséret esetén. Sok énekes áldozatul esik a mennél nagyobb hang erőltetésének, ennek érdekében olyan hangképző eszközöket ill. módszereket alkalmaz, melyek éppen az éneklésnek ezeket a finomabb összetevőit szorítják háttérbe.

Saját tapasztalataim szerint manapság a nagy hangot erőltető énekesek idejét éljük, hiszen „sztár” karriert csak az operaszínpadon lehet elérni, ott pedig az átütő hangerő ritkán nélkülözhető. Az operában a színészi alakítás követelményei is az egzakt megszólalás kárára vannak. Ingrid honnét hozta ill. hogyan tudta megőrizni ezt az indíttatást?

Kezdettől fogva vonzódtam a hangszeres zenéhez. Kilenc és fél évig csellóztam. Gimnazista korom óta pedig egyre közelebb kerültek hozzám az oratóriumok és a dalok. A Zeneakadémián Sziklay Erika volt a tanárom, és ő támogatta ezeket az elképzeléseimet. A daléneklés tovább erősítette bennem azt az igényt, hogy hangszeres formációkban, hangszerként vegyek részt. Így aztán egy sor izgalmas zenei kalandban lehetett részem. Énekeltem pl. szóló fuvolával, trombitával, hárfával, rézfúvós kvintettel, gitárral, lanttal, és ebbe a sorba illeszkedik a saxophon kvartett is. Előtte nem is hittem, hogy ilyen élvezet lesz az együttzenélés. Barokk zenét adtunk elő, négy saxophone mellett az én énekhangom az „ötödik”. Ez a fajta kamara-éneklés sajátos énektechnikát, kevesebb vibrátót igényel.

Kérem, avassa be olvasóinkat terveibe!

Az Operaház őszi évadja nagyon megterhelő volt számomra, sok fellépésem volt, de most egy kicsit fellélegezhetek, és a soron következő koncertekre koncentrálhatok. Tavasszal Ausztriában és Svájcban is énekelni fogok. Bécsben a Bűvös vadász Annuskáját fogom énekelni. Új kamarakoncert műsorral is készülök, ismét lesznek érdekes, klarinét kíséretes művek is.

Nem kevésbé fontos, hogy ismét tudok énekórákat venni. Ez is egy olyan szempont, amiben az énekesek és a hangszeresek különböznek egymástól. A hangszeres művész egy sikeres karrier elején hamar elszakadhat tanárától, de az énekesnek időnként újra és újra kontrollra van szüksége. Annak ellenére, hogy rendszeresen magnóra is énekelek, hogy visszahallgathassam magam, szükségem van a külső mércére is. Adorján Ilonához járok, aki mindig fel tudja hívni figyelmemet régebbi vagy újabb hibáimra.

Ami a műfajokat illeti, folyamatosan egyensúlyozok az opera és a nem opera között. Szerencsére van fellépési lehetőségem mindkét vonalon. Az Operaház „gondoskodik” arról, hogy az operai pályám töretlenül folytatódjék, a nem operai vonalon pedig általában karmesterek kérnek fel, általában éppen azért, mert „nem operai” módon is tudok énekelni. Előfordult, hogy egy karmester, aki korábban nem ismert, hangfelvételt kért tőlem, mikor meghallotta, hogy operában is énekelek. Utóbb bevallotta, hogy ennek egyetlen oka az volt, hogy nem akart operai hangot az oratóriumban.

Szívből örülök, hogy a Hangjegyzet olvasóinak bemutathattam egy kitűnő énekesnőt, aki ráadásul az éneklés különböző területeinek titkaiba is be tudott bennünket avatni. További sok sikert kívánok. 

dr. Locsmándi Miklós