Csíksomlyó üzenete

Az idén, életemben először, feleségemmel és barátainkkal részt vettem a csíksomlyói zarándoklaton. Bár korábbi ismereteim alapján biztos lehettem benne, hogy egészen különleges élmény vár ránk, a valóság mégis minden várakozást felülmúlt. A hazai híradások az elmúlt években is beszámoltak az eseményről, a szinte hihetetlen számú résztvevőről. Valóban lenyűgöző volt az órákon keresztül a négy égtáj felöl áramló tömeg, a templomi és magyar nemzeti zászlók erdeje, az ünneplés emelkedettsége, az egész rendezvény tökéletes méltósága.   

Legkedvesebb fényképem és emlékképem egy környező falubéli, gyalogos csapatot mutat, mely délután 6 óra körül rendezetten vonul hazafele. E csapat valamikor hajnalban indult el falujából Csíksomlyóra. Az oszlop elején egyetlen „arcvonalban” hat székely férfi, meglett, de nem öreg emberek. Mindegyikük kezében egy kolomp, mellyel lépésről lépésre a keresztvetés mozdulataival kolompolnak. E hat férfi – csizmában, „székely harisnyában”, fehér ingben, fekete mellényben – megadja az egész csapat vonulásának ritmusát, fegyelmét, erejét. E hat férfi hagyományos és öntudatos metakommunikációja meghatározza az egész csapat karakterét: „itt vagyunk, itt jövünk, mindennek ellenére …”

Másik kedves képem egy, a kamaszkorból alig kinőtt fiatal párt mutat. Mindketten székely népviseletben. Szerényen, csendesen mozognak a tömegben, s – divatos szóhasználattal – PR anyagot árulnak. Amolyan „fiatal aktivisták”. Sok ilyent láttam. Kérdésemre, hogy lefényképezhetem-e őket, készségesen és kedvesen átölelik egymást. Őket látva különös, jóleső érzés töltött el: „van még lelke Árpád nemzetének”.

Mindez számomra valami olyan dologról árulkodik, ami Magyarországon már szinte ismeretlen: ezek az emberek tudják, hova tartoznak, van egyértelmű nemzeti identitásuk, s ragaszkodnak hozzá, nem titkolják, sőt, hagyományos viseletüket büszkén viselik. Kolozsvár környéki barátaink megmutatták általános iskolai végzős fiuk ballagási ruháját, ez a ruha az ottani magyar iskolában emberemlékezet óta a népviselet. Persze a teljes kép ennél árnyaltabb. A népviseletüket büszkén viselők kisebbségben vannak, különösen a fiatal generációknál tapasztalható a mindent elöntő, nyugati öltözködés-kultúra jelenléte.

Abban a pillanatban, mikor a felém közeledő „székely arcvonalat” lefényképeztem, két furcsa gondolat is átfutott rajtam. Az egyik szinte nevetséges. A „korszerű, európai” személyiség-jogi gondolat: „megkaptam hozzájárulásukat, hogy lefényképezzem őket?”. Nekik természetesen nem volt ilyen problémájuk. A másik sokkal fájóbb: „úgy fényképezem e derék székelyek menetét, mint valami rezervátumi látványosságot”. Valóban, a hagyományos szertartásukat végző székelyek és az amerikai rezervátumok ünnepi tolldíszbe öltözött indiánjai közötti analógia nagyon is kézenfekvő. Ezek is, azok is egy náluk jóval hatalmasabb erő árnyékában próbálják/próbálták átmenteni hagyományos értékeiket, melyekre már nem kíváncsi sem a helyi hatalom, sem a távolabbi sem a még távolabbi környezet.

Még mielőtt bárki követ vetne rám e mondatokért, rögzítenem kell: a „rezervátum” gondolat számomra is elfogadhatatlan, s e sorokat éppen azért írom, hogy a „székelyföldi magyar rezervátum” fogalom soha ne váljék valósággá.

A csíksomlyói zarándoklat másik fontos élménye számomra az erdélyi, székelyföldi viszonyokkal való találkozás volt. Röviden: mindenütt szegénység és kifosztottság, mindenütt a saját államon belüli gyarmatosítás jelei. Szinte járhatatlan utak, a falvakban rogyadozó, elhagyott, néhol már összedőlt házak, a mindenütt látható gumikerekű lovaskocsik (technikai forradalom helyi módra).

Döbbenetes végiggondolni: a gyergyói vagy görgényi havasokon átvezető, sokszor szinte járhatatlan utakat az erdélyi emberek sok évtizeddel ezelőtt képesek voltak szinte pusztán kézi erővel, ásóval, kapával, talicskával megépíteni: manapság pedig nincs pénz arra, hogy az utak karbantartását korszerű eszközökkel, az új út építési költségeinek töredékéért végrehajtsák. Székelyföld nagyobb városainak fontosabb középületei, melyek még egy évszázaddal ezelőtt épültek s ma is tekintélyt parancsolóak, jelzik e vidék nem is olyan távoli múltban megvolt gazdasági erejét, ma ennek az infrastruktúrának fenntartására szintén nincs pénz. A csíkszeredai „igazságügyi palota” Budapestnek is díszére válna, a város régi központjának házai jelzik, hogy e település egykor virágzó regionális központ volt. Erdély gazdasága, mely a történelem során több fénykort is megért, ma – a csodálatos természeti értékek és az ott élő emberek szívós harca ellenére – mélyponton van.

A gyarmatosítás és a „rezervátum” kialakulása szorosan összefügg. Amit Erdélyben tapasztaltam, csak egy sajátos bizonyítéka e tételnek. Az országon belüli gyarmatosítás a helyi lakosságtól elvonta a fejlődés, a gyarapodás erőforrásait, s az embereket a hagyományos életmód korlátai közé szorította. A hagyományos paraszti gazdálkodás profittermelő képessége pedig nem tud versenyezni a modern ipari kultúrákéval. Két-három emberöltő alatt a tudatos és módszeres forráskivonás elvégzi a maga dolgát. Ha Csaucseszku rendszere még néhány évtizedig működik, a nyomort és kilátástalanságot látva mások számára is egyértelmű lehetett volna, hogy az erdélyi falvakat, vagy azok jó részét – mint életképteleneket – fel kell számolni. A „falurombolás”-nak ez a gondolata szerves folytatása „szovjet” modellnek, mely a kolhozosítás jelszavával szintén a hagyományos paraszti életmód megszüntetését célozta. Ugyanez zajlott le a „modernizáció” jelszavával később a magyar falvak téeszesítése során, ugyanennek következménye a falusi munkaerő városba áramlása, majd a városi „panel” építészet fénykora. Ugyanez tükröződik a napjainkban Magyarországon csendben terjesztett ideológiában, miszerint „ez az ország nem tud eltartani 500.000 parasztgazdaságot”. Eltartják ők magukat, ha a társadalom nagyobb érdekérvényesítő erővel rendelkező rétegei ezt meg nem akadályozzák!

Néhány évvel ezelőtt ugyanezek a gondolatok kavarogtak bennem, mikor északkelet-magyarországi kiránduláson vettem részt. Az Ózd környéki falvak viszonyai talán még elszomorítóbbak voltak, mint most az erdélyiek. Elszomorítóbbak azért, mert itthon nem tapasztaltam azt a lelki energiát, amely a székelyekből árad.

A probléma lényege az, hogy miként hozható egy olyan közösség, egy népcsoport, egy régió versenyhelyzetbe, melynek erőforrásait hosszú időn keresztül aránytalan mértékben kizsákmányolták. Elfogadható alternatíva-e a rezervátum, melyben a hagyományos értékeikhez ragaszkodók, az értékeket őrzők legfeljebb annyi túlélési lehetőséget kapnak, mely egy, esetleg két generációra biztosítja a puszta megmaradást, de mely törvényszerűen a tehetségesebb emberek elvándorlását és a helyben maradók még mélyebbre csúszását eredményezi?

Az esélyek latolgatása során egyetlen optimista forgatókönyv adódik: a legfiatalabb generáció számára biztosítani kell a kitörés lehetőségét, mely elsősorban oktatást, tapasztalatszerzési lehetőséget jelent. Az erdélyi – de ugyanígy a borsodi – fiatalok számára nincs nagyobb érték, mint a versenyképes tudás megszerzésének lehetősége. Ezt az igazságot az erdélyi emberek nagyon világosan értik: Kolozsvár környéki barátunk igaz örömmel számolt be arról, hogy megkapta gyermeke után a magyar igazolvánnyal járó iskoláztatási támogatást. Az örömben üröm, hogy ők is tudják, gyermekük versenyképes egyetemi képzést magyar nyelven csak Magyarországon kaphat, s a kiskamasz is tudja már, hogy érettségi után majd Budapestre akar jönni tanulni. S ha utána még kedve lesz tovább menni, vajon valaha is visszamegy szülőhazájába?

Van azonban e kérdéseknek egy sokkal általánosabb megfogalmazása is. Hogyan, milyen gondolati rendszerben kell kezelni a globális gazdaság korszakában az olyan térségek problémáit, mint Erdély vagy Északkelet-Magyarország? 

A gazdasági racionalitás nagy úr. A globalizáció korszakában dúló kíméletlen gazdasági versenyben az elmaradottabb régiók felzárkózására alig van esély. Egy régió támogatása az őt magába foglaló, nagyobb gazdasági térségtől veszi el az erőt, ami a kormányzó erőket óvatosságra készteti, de az egyszerű állampolgárok is könnyen ellendrukkerré válhatnak: „az én adóforintomból?...”

Esélyegyenlőség… Bizony az esélyegyenlőség érdemi kérdései nem a melegek házasságának engedélyezésével, hanem azon jelentős embercsoportok életfeltételeivel kapcsolatosak, melyek tagjai nem egyéni szerencsétlenségük, hanem szélesebb társadalmi mozgások következtében kerültek esélytelen helyzetbe.

Tehát: hogyan kell kezelni ezeket a problémákat?

Nem „politikus” módon. Akikről szó van, elsősorban nem a szavazógépezet egyedei, akiket négy évente meg kell venni.

Nem „bankár” módon. Akikről szó van, elsősorban nem betételhelyezők és hiteligénylők. Betétjük és hitelképességük nincs.

Nem „bürokrata” módon. Akikről szó van, elsősorban nem jogalanyok és nem ügyfelek.  

Nem „kereskedő” módon. Akikről szó van, elsősorban nem fogyasztók.

Nem „jótékonykodó” módon. Akikről szó van, nem átmeneti segítségre szorulnak, hanem stratégiai együttműködésre.

Tehát: hogyan? Nehéz egyetlen szóval válaszolni, de talán lehetséges. „Szeretettel”. Nem cinizmussal, nem haszonleséssel, nem üveggyönggyel, nem bürokráciával, nem szánalommal, nem lenézéssel, nem fölényeskedve, nem agresszív módon, hanem szeretettel. Ez a „szeretet” nem az egyik ember másik ember iránt érzett érzése, hanem a politikai-gazdasági hatalommal rendelkező réteg azon elkötelezettsége, mely minden pillanatban azt tartja szem előtt, hogy az ország, a nemzet minden olyan tagja, aki saját posztján becsülettel helytáll, azonos eséllyel induljon.

Ez a szeretet csak nyílt lehet, nem zárkózhat minisztérium falai mögött kerengő titkos dokumentumok mögé. Ennek a szeretetnek őszintének kell lennie és világosan kell beszélnie az emberekhez. Nem választási szlogenekben kell megjelennie, hanem hosszú távra megfogalmazott programokban. Magyarországon ma is vannak és a jövőben is lesznek bonyolult strukturális problémák, társadalmi ellentétek, de ezeket úgy kell kezelni, hogy a prioritások széles körű elfogadottsággal bírjanak, egyetlen kormányváltás se kérdőjelezze meg érvényességüket. Hosszú távú átalakítási folyamatokat csak a széleskörű egyetértés adta biztonsággal lehet kezelni.

A hagyományos termelési kultúrák – néhány sajátos kivételtől eltekintve – nyilvánvalóan nem versenyképesek sem Erdélyben sem Szabolcsban, sem Somogyban, képviselőiknek rövidebb-hosszabb idő alatt át kell hangolódniuk valami másra. Ez az a folyamat, melyet valóban sok „szeretettel” kell megtervezni, és időt kell adni, hogy a jól kigondolt peremfeltételek mentén szinte spontán módon végbemehessen. Nem fizikai vagy gazdasági erőszakkal, hanem kitörési lehetőségek felajánlásával, infrastruktúra fejlesztéssel, stabil gazdasági feltételekkel (nem évente módosuló adókedvezményekkel), ismét csak egyetlen szóval: szeretettel. A politikai hatalomnak világosan látnia kell, hogy az esélyegyenlőség hiányától szenvedők tömegei a legtöbb esetben nem saját hibájukból kerültek rossz helyzetbe, hanem tőlük függetlenül tartósan érvényesülő társadalmi–gazdasági hatások, hibás privatizációs gyakorlat, koncepciótlan kormányzati gazdaságpolitika stb. következtében, viszont ugyanolyan értékes, érző tagjai a nemzetnek, mint a szerencsésebbek.

Erdély kérdése még nehezebb. Az erdélyi magyarok európai értelemben vett esélyegyenlőségének megteremtése nyilvánvalóan messze meghaladja Magyarország politikai és gazdasági erejét. A célról azonban jó érzésű magyar ember nem mondhat le. Azoknak a politikusainknak, akik szívesen megfeledkeznének a határon túli nemzetrészek problémájáról, s szívesen utalnák azt a szomszéd országok belügyébe, szívből javasolom, menjenek el jövőre magánemberként Csíksomlyóra. Keresztény meggyőződés nem szükséges. Olyan, személyes élményeket gyűjthetnek, melyekre Magyarországon nincs esélyük, s találkozhatnak az emberi – nem csak magyar – lét mélyebb értelmének kérdéseivel.

dr. Locsmándi Miklós